– Már nem is annyira fiatalon, sok tanulással, tapasztalatszerzéssel és utazással telt év után szombaton kerül sor az ordinációjára. Hogyan készül erre a nem mindennapi alkalomra?

– Nekem fontos volt, hogy átgondoljam, hogy mi is fog történni szombaton. A püspöktől megkapom a megbízatást a nyilvános tanításra és a szentségek kiszolgálására. Tulajdonképpen úgy tekintek rá, mint egy szerződésre: kezet adok neki, ő pedig lelkészi jogkörrel hatalmaz fel. Viszont ehhez esküt kell tennem, és megfogadnom például, hogy példás életvitellel építem az egyház közösségét. Ez nem is olyan egyszerű, hiszen milyen a példás élet? A jó fiú nem feltétlenül jó példa, az egyház igen sok „példátlan” életvitelű hőstől épült igazán…

– No, és az eskü?

– Ez év decembere óta kezdett el komolyan foglalkoztatni, hogy mit is kell, vagy mit is fogok mondani majd abban a bizonyos esküben. Mivel számos kérdés fogalmazódott meg bennem, akkor bejelentkeztem a püspökömnél, és onnantól rendszeresen jártam hozzá, hogy a kérdéseimre megpróbáljam megtalálni a választ. Az elsősorban dogmatikai és etikai kérdéseim mellett az őszinteségre törekvés indított a beszélgetés kérésére, hogy a püspököm ugyanolyannak ismerjen meg, mint a barátaim, és ne két Áron létezzen.

– Szabad megtudni valamit ezekről a kérdésekről, morfondírozásokról?

– Már akkor foglalkoztatott a téma, amikor két féléven át a hitvallási iratokat tanultuk, és tudtuk, hogy majdan ezekre fogunk felesküdni. Már akkor is zavart, hogy a hitvallási iratok egy része nincs is lefordítva, úgy esküdünk, hogy nem is ismerünk mindent. Az is zavart, hogy ezek az ókeresztyén, illetve harcos reformációi iratok megállnak a 16. századnál. Svájcban pl. úgy tudom, hogy az 1934-ben született Barmeni nyilatkozat is a hitvallási iratok közé került, mivel az a nácizmus előretörése idején adott kapaszkodót.

– Mi lehet erre a megoldás?

– Nagy örömömre úgy tudtuk alakítani az esküszövegemet, hogy az ne ellenkezzen a lelkiismeretemmel. A „hitvallási iratok ismeretében” fogok esküdni, már csak azért is, mert azt sem szeretném, hogy maga az eskütétel valamiféle szükséges rossz legyen. Az esküt komolyan szeretném venni.

– Várja már a gyülekezeti munkát? Vannak álmai, tervei, reményei?

– Mindenkinek vannak álmai és reményei, én például szívesen dolgoznék nagyvárosi fiatal felnőttekkel, de abban is van valami különös, hogy nem tudom, hogy mi lesz velem, milyen típusú gyülekezetbe kerülök. Kíváncsian várom. Azt pedig különösen várom, hogy Luther-kabátban állhassak ki. Van, aki úgy tekint a Luther-kabátra, mint egyfajta védő varázsköpenyre, ami meg is védi, de figyelmezteti is a viselőjét. Ezt meg tudom érteni, de engem inkább az tölt el örömmel, hogy a liturgikus öltözéket magamra öltve a „szent dráma” részese lehetek. Felemel.

– Úgy tűnik, érzékeny a liturgikus eseményekre. Milyen tapasztalatai voltak?

– Kántor édesapám, Bence Gábor mellett igen fogékonnyá váltam természetesen, és fontossá vált számomra a liturgia. De valójában Finnországban szerettem meg az ún. beöltözést. Ottani tanulmányaim során szolgáltam mint „nyári teológus”, ami egy bevett rendszer: a nyári helyettesítéseket teológushallgatókkal oldják meg. És ott mindenki, aki a szent eseményen, az istentiszteleten bármilyen formában szolgál, beöltözik. Stólát csak lelkész ölthet, de a teológusok és a felolvasók is albában állnak ki a gyülekezet elé. Nagyon jó érzés volt tiszta fehérben liturgizálni! Végül is a konfirmandus-ruha is egyfajta alba: jelzi, hogy most valami más történik, mint a hétköznapokban.

– Ha már említette a stólát, hadd kérdezzem meg: az ordinációján kap stólát?

– Igen, számomra fontos a stóla, ami a lelkészi iga jele. Püspök úr teszi rám a stólát, amit nagy örömre húgom, Zsófi varr meg, és Kata húgom hímez. Piros lesz, mivel a szentelés Szentlélek ünnep, a két szárán számomra fontos szimbólumokkal. Az egyik egy vitorlás hajó, ami persze az egyház hajója, dagadó vitorlákkal viszi a szél, dinamizmust sugallva. Ez a közösség, ahol megtapasztalhatjuk a mozgást, a haladást. De a stóla másik szárára egy, a 104. zsoltárban is említett tengeri szörny, egy félelmetes cet kerül. Az egyház ringó hajójának, és benne nekem olykor szüksége van a jónási cetre, aki radikálisan beavatkozik az életünkbe. Elnyel, és ott rak ki minket, ahol valójában dolgunk van. Félünk tőle, de őt is Isten teremtette, hogy új – akár félelmetes – feladatokra indítson.

– Kíváncsian várom. Lépjünk vissza most azonban egy kicsit a tanulmányi út végéről egészen az elejére. Hadd tegyem fel a klasszikus kérdést: milyen indíttatásból lett lelkész? Hogyan indult?

– 17 évesen döntöttem el, hogy lelkész szeretnék lenni, és azóta eltelt 13 év, ami alatt sokat változtam. Én nem az a lelkész vagyok, aki vargabetűk és bolyongások után rátalált az evangélikus egyházra, és most biztonságra vágyva az egyházi keretek őrzőjévé nevezi ki magát, hanem inkább az, akinek korán evidens lett a lelkészi pálya, és a biztos háttér tudatában kíváncsian indul ismeretlen útra. Ez a keresés-kutatás vitt először a világi, majd később a különböző külföldi tanulmányok felé. 17 évesen tehát, amolyan gyermeki lelkesedéssel döntöttem, leginkább Bencze Imre nagyapám hatására. Ő nekem természetesen a nagyapám volt elsősorban, nem pedig a lelkészem, és mint lelkészt, nem is nagyon ismertem, mivel 2002-ben meghalt. De ragyogott róla az Isten szeretete, és ez máig bennem él.

– Nagyapja mellett, illetve után volt olyan lelkész, aki példakép lehetett az ön számára?

Emlékszem a jó beszélgetésekre Szeverényi János konfirmandusóráin, jókat vitáztunk Győri Tamás ifióráin, Joób Máté liturgikus szemlélete és Gáncs Tamás gondolatai hatással voltak rám. De a „lelkészemre” Göttingenben, Németországban találtam rá. Az ottani teológusotthon lelkésze volt Matthias Wilke, aki egyszerre tudós – Kirkegaard-ból doktorált -, egyszerre lelkigondozó, akinek mindig volt ideje a beszélgetésre, és kérdéseivel szinte észrevétlenül vezetett minket és egyszerre közösségi ember, aki alázatosan a háttérben maradt, de jelenlétével mindig támogatott minket. Nagy örömömre ő is ott lesz a szentelésemen!

– Nagyapja mellett más lelkészek is vannak a tágabb családjában…

Igen, természetesen mindkét lelkész nagybátyám is pozitív példaként hatottak rám. De végül is a gyülekezeti szolgálat irányába terelt saját szűk családom is, hiszen édesapám mellett édesanyám és testvéreim is természetesnek érzik, hogy a gyülekezetben szolgálnak, nemcsak fogyasztanak. Gyerekbibliakör, cserkészet, énekkar, kántorátus, ifjúsági óra, családi istentisztelet, hírlevél – mindez az életük része, amiért hálás vagyok. És hálás vagyok gyülekezetemért is, Kelenföldért, ahol felnőttem.

– Kiskora óta zenél, és az egész családjával együtt részt vesz vagy részt vett a gyülekezet zenei életében, a Tamás-mise zenei koordinátora, és egy ifjúsági zenekarban, a Lift!-ben is játszik. Hogyan lesz ez a jövőben?

– Néhány küzdelmesebb év után ismét kezd egyensúlyba kerülni az életemben a komoly- és a könnyűzene, az egyházi és a világi zene. A jó adag lázadást, ami él bennem inkább a könnyűzenében tudom kifejezni, de már egy ideje ismét szívesen énekelek Bachot vagy hegedülök 16. századi régi zenét. A Dél-Koreában megrendezett 10. EVT nagygyűlésen stewardként vehettem részt, és hazautazásom után alakítottuk meg a Lift! együttest az ottani zenei világ hatására, megszólaltatására, Somosfalvi Orsival, akivel együtt kaptuk a feladatot, hogy a találkozó hírét vigyük haza. Mi vagyunk a budapesti Tamás-mise – ökumenikus – házi zenekara, szakrális könnyűzenét játszunk, de megpróbáljuk feszegetni a határokat. A könnyen emészthető zene helyett inkább amolyan intelligens, igényes zenét igyekszünk produkálni, pl. szokatlan, bonyolult ritmussal. Viszont az igényesség nem mehet az énekelhetőség kárára, hiszen a zenénk egy része kifejezetten liturgikus. Most éppen egy új liturgiát készítünk a Tamás-misének, ahol az eredeti, liturgikus szöveg mellé tesszük a kontextualizálást is. Vagyis „lefordítjuk” mai helyzetre. A Kyrie-vel már megvagyunk, most a Glorián dolgozunk.

– A zenei tanulmányai mellett sok más területen is képezte magát.

– Nagyon hálás vagyok, hogy nem rögtön a teológián kezdtem el tanulni. Otthon megkaptam, hogy rendben, ha lelkész szeretnék lenni, ám legyen, de előtte végezzek el valami „hasznosat” is. Így a „valami hasznos”-ból végül három képzés lett: a történelem szakon a történelem-filozófiától gazdagodott a világlátásom; a finn szakon megtanultam megismerni egy másik kultúrát. Ráadásul a külföldi lét mindig ad egyfajta relativitást a hazai életnek. Megtanulja az ember kívülről látni magát és a hazáját. A tanárképzés pedig már egész közel van a teológiához: nem a frontális oktatás, a fenyegetés, büntetés és parancsok érlelik meg a tudást, hanem a csoportmunka, hogy együtt hozzuk meg a szabályokat. Így van ez a hittel is: belülről kell megérnie. Nincsenek készre gyártott sémák.

– A pólójára az van írva, hogy „Follow Christ – serve the people”, vagyis Kövesd Krisztust, szolgáld az embereket/a népet”.

– A póló Dél-Koreából való, Fülöp-szigetekbeli keresztyén fiatalok nyomtatták, nekem pedig nagyon tetszett. Ott megismerhettem a déli féltekére jellemző felszabadítási teológiát, ami a keresztyénség és a baloldali mozgalmiság egyfajta keveréke. Olyan plakátokat mutogattak ezek az emberek, ami követelte az egyháztól, hogy végre az emberek mellé álljon. Ez innen nézve szokatlan lehet nekünk, hiszen természetesnek vesszük, hogy az egyház az emberek közösségeiből épül fel. De akár gondolhatunk a mai menekültekre. Az egyház ma valóban gyakran egyfajta elitizmust képvisel, ahova a kiválasztott, szuper csapat tartozik. Igaz, ez a csapat a kívülálló számára érthetetlen, mégis mi úgy gondoljuk, hogy belül vagyunk! Ez az evangélium félreértése, hiszen nekünk egy olyan figura a főnökünk, aki mindenét odaadta a kudarcra ítélt világért. Ezért mi sem nézhetjük le a világot a magunk belső védettségéből.

– Most már ki lesz küldve ebbe a világba.

– Igen, a világban meg kell tanulnom megismerni és szeretni azokat, akikhez küldenek, hogy betölthessem a feladatomat. Az emberek, akikkel találkozni fogok, nem megtérítendő alanyok, hanem Istentől kapott ajándékok.

– Isten áldja az úton!