– Tudom, hogy erős evangélikus kötődéssel rendelkezel, mesélnél erről?

– Családom anyai és apai ágon is generációk óta evangélikus kötődésű, ami egyrészt a német gyökerekből is adódik. Az óbudai gyülekezetbe járunk Nagy István lelkész szolgálata óta. Nagyon jó közösségre leltünk, ott keresztelkedtem és ott is konfirmáltam. Aztán a bátyám a Deák Téri Evangélikus Gimnázium újraindulásakor „alapító ős” lett, én pedig, mint oly sok mindenben, ebben is követtem őt. Egy évvel azután, hogy az egyház visszakapta az iskolát, elindították a nyolcosztályos képzést is, oda felvételiztem, és szerencsére fel is vettek.

– Akkor indult ez az iskola újra. Nem féltetek, hogy minden még kiforratlan lesz?

– Apai nagymamám, az ő testvére, valamint az édesanyám keresztanyja is ebbe az iskolába jártak, amikor még leánygimnázium volt. Bár ez már egy másik iskola volt, de számunkra a jó tapasztalataik garantálták azt, hogy mi is jó helyre kerültünk. Szerettük az evangélikus közösséget, hittük azt, hogy ott nekünk jobb lesz, mint egy világi iskolában. És ez így is lett.

– Érettségi után merre vitt az élet?

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetemet választottam, ahol szakpárban lehetett hallgatni a magyart és a kommunikációt. A pedagógia szakot is elvégeztem, így tanári végzettségem is van, kommunikációból pedig a rádió szakirányt választottam, mert éjszakai bagoly voltam a gimnázium és az egyetem alatt, és nagyon szerettem rádiót hallgatni. A diplomaadásunkat is én szerkesztettem, mert az újságírás mellett már akkor is nagyon szerettem szerkeszteni.

– Diplomavédés után hol kezdtél el dolgozni?

– Az újságírás, azaz a Petőfi rádiónál végzett gyakorlat számomra akkor abbamaradt, mert elmentem egy évre Berlinbe nyelvet tanulni. Amikor visszajöttem, Gáncs Kristóf, korábbi évfolyamtársam hívott a Magyar Ökumenikus Segélyszervezethez, hogy vegyek részt egy ifjúsági programban. Neki fontos volt az, hogy a munkatársa pedagógiai végzettségű legyen, értsen a gyerekek nyelvén, de jól tudjon kommunikálni is. A nemzetközi szolidaritás fontosságát hangsúlyozandó, programunk címe „10 perc szoli” volt. Másfél év alatt több mint húsz iskolába látogattunk el, több evangélikus intézménybe is, így ennek révén ismét visszacsatlakoztam az evangélikus gyökerekhez. Érdekes, hogy az életembe újra és újra beleszövődött az „evangélikus szál”.
Miután lejárt a program, marasztaltak volna a segélyszervezetnél, de ekkor már jártam a Heti Válasz újságíró iskolájába, majd jelentkeztem az online felület szerkesztő-újságírójának, és felvettek. 2010 elejétől ott dolgoztam. Az online akkor fejlődött, különböző feladatokat kellett ellátni: az MTI-hír beszerkesztésétől a saját riportok írásáig, teljesen kompakt embernek kellett lenni. Mivel nekem a szenvedélyem a színház, Borókai Gábor az akkor formálódó mozi-komolyzene-média-színház tematikus rovatok közül a színházat bízta rám.

– Azt gondolom, nagy dolog, hogy ebben a műfajban dolgozhattál, hiszen manapság egy komolyabb lapnál sem általános ez a fajta kulturális nyitás...

– Nagyon szerettem a munkámat. Sok visszajelzést kaptam. Jólesett, amikor valaki visszaírt, hogy azért nézte meg a darabot, mert én ajánlottam. Azt gondolom, el tudom találni, hogy ahhoz is tudjak szólni, aki gyakran jár színházba, és annak is tudjak mondani fontos dolgokat, aki csak évente pár alkalommal engedheti meg magának ezt a fajta kikapcsolódást. Bár az elmúlt egy évben politikai témájú cikkeket is írtam, de azok is legtöbbször a kultúrához kötődtek.

– Ha nem írsz, akkor mivel szeretsz foglalkozni?

– Rajongok a színházért, így a szabadidőm nagy részében is színházba járok. Emellett szeretek koncertekre menni, táncolni, kirándulni, nagyokat sétálni és persze olvasni is. A mozira jut talán a legkevesebb időm, de a jobb filmeket megpróbálom azért elcsípni.

– Amikor az Evangélikus Információs Szolgálathoz váltottál, nem féltél, hogy nagy hírű lapot hagysz ott?

– A színházi rovatot továbbra is viszem a Heti Válasznál. Másfél hónapja dolgozom az EISZ-nél, de nem bántam meg a döntésem, mert rendkívül érdekes interjúalanyaim voltak már eddig is. Lelkes gyülekezeti tagokkal, lelkészekkel, lelkésznők civil férjeivel, könyvek íróival készíthettem interjúkat. Izgalmasak a témák, a műfajok, és kicsit más szempontokat is figyelembe kell venni, ezáltal másfajta érzékenységű anyagok születhetnek. Mindig izgalmas valami új megszületésénél, átalakulásánál jelen lenni. Örülök, hogy a Kötőszó blogot együtt csinálhatom Laborczi Dóri kolléganőmmel, és emellett írhatok az egyház print és online felületeire, de a legjobban a januártól megjelenő Magazin újságot várom. Remélem, örömet szerzünk majd az olvasóknak vele!

– Könyvet írtál már?

– A Heti Válasznak van egy istenes sorozata, amelyben eddig több kötet jelent meg (Mit ad Isten? Kit ad Isten? stb). Ezek közül két kötetbe írtam. Az Isten háta mögött címűben olyan történeteket gyűjtöttünk össze, ahol az eldugott kis falvakban híres vagy kevésbé híres emberek példaértékű dolgokat hajtanak végre. Én Miklósa Erikával Bakonykútiban készítettem interjút, mert világot járt operasztárként sokat tesz a helyiekért. Korábban például asszonytornát tartott, de részt vesz a falu ünnepeinek szervezésében is, és még sorolhatnám. A másik könyv az Isten hozott címet viselte, amelybe olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek a gyerekek, vagy épp a gyerek hiánya köré csoportosultak. Bálintné Varsányi Vilma lelkésznő volt az interjúalanyom, aki férje halála után egyedül nevelte fel az öt gyermeküket, és emellett végezte Óbudán, hosszú éveken át a szolgálatot. A harmadik könyv a Pest-budai séták. Ebben a főváros egyes kerületeit egy-egy híres ember segítségével jártuk be. Én a XI. kerületet Kelemen Barnabás hegedűművésszel, a XX. kerületet pedig Ferenczi Györggyel, a Rackajam alapító tagjával sétáltam körbe.
Jó érzés könyvbe írni, látni azt, amikor kiváló emberek egy különleges kötetben együtt jelennek meg. Bevallom, mindig büszkén jártam a könyvek megjelenésekor a könyvesboltokba, csodáltam a díszelgő könyvrakásokat és lefényképeztem őket, mert jó érzés volt, hogy ezek egy részben én is benne vagyok.

– A könyvbemutatók moderálása is képbe jött nálad....

– Ez is a szakmához köthető hobbinak mondható. Halász Csilla Heti Válasz-beli kolléganőm Ybl-kötete után, most egy első világháborús könyvet, a Művészek a háborúban bemutatóját moderáltam. Nemrégiben pedig az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, Szabó Lajos szerkesztésében, a Luther Kiadónál megjelent prédikációs kötetet is én mutathattam be. Egy asztalnál ülhettem Steinbach József és Gáncs Péter püspök urakkal, valamint Lukács László professzorral, és egy kifejezetten jó hangulatú, egyórás beszélgetésben ismertettük a könyvet és adtunk a hallgatóságnak útravalót.

– Nagyon pörgős csajnak tűnsz... Vannak olyan pillanatok is, amikor nem izzassz tízezer fokon?

– Gáncs Péter püspök úr mondta viccelődve az említett könyvbemutató után, hogy eleinte azt hitte, nem is fognak szóhoz jutni. Ismer már évek óta, és tudja, hogy nem vagyok túlságosan hallgatag, csendes személyiség. Bár sokat zsezsgek, és édesapám szokott is szólni, hogy lassítsak, de én úgy vagyok ezzel, hogy fontos számomra az ottlét, nem szeretem, ha azt érzem, valamiről lemaradtam. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenütt ott kell lenni, azért szelektálok is, de fontos számomra a közösségi lét. Kiss Tamás fotós kollégánk hívott engem egyszer hálózati embernek, aki rendkívül hamar tud ismeretségeket kötni, és ha valakivel újonnan megismerkedik, perceken belül kiderül, hogy az illetővel valahol biztosan van egy közös barátja.

– És hogyan töltődsz fel?

– Szeretem a jó családi és baráti beszélgetéseket, utazásokat, borozásokat, és szeretek jókat aludni. De fontos, hogy az embernek legyenek olyan pillanatai, amikor csendben tud maradni. Bár nem sokszor, de nálam is előfordul ilyesmi. Talán a korral jár, de egyre jobban szeretek másokat hallgatni, és nem én beszélni.