„Nincs olyan forma, nincs semmi a világon, ami semmit sem mond. Gyakran – való igaz – az üzenetét nem fogadja be a lelkünk; akár mert nem önmagában és nem önmagáért jelent valamit, vagy – amint ez valószínűbb – nem a megfelelő helyre érkezett ez az üzenet. Minden komoly munka épp olyan benső zengést hallat, mint a csendesen és méltóságteljesen kimondott szavak: »itt vagyok«!” – fogalmaz az absztrakt expresszionizmus előfutárának is tekinthető Vaszilij Kandinszkij.

Bár a 20. század lehetőséget és hagyományt teremtett arra, hogy a képzőművészetben a konkrét ábrázoláson túlira, a fogalmakra vessük a tekintetünket, mégis, a 21. század elején azzal találkozhatunk, hogy ez korántsem vált természetessé. Az ember szereti a szépet, de ragaszkodik a formához, azon belül is ahhoz, amihez könnyen kötődhet. Kevesen vannak, akik úgy érzik, hogy az elvonatkoztatás, a fogalmakkal való találkozás és annak látványa örömet szerez számukra. Ha nem is a szóösszetétel biblikus utalását alapul véve, de erről a keskeny útról szeretnék ma beszélni. Arról, hogy miért van az, pontosabban miért lehet az, hogy míg a zenei motívumok mögött elsősorban nem a könnyen megfoghatót keressük, hanem a szépre való törekvés mellett az esztétikai harmóniát igényeljük, addig egy kiállításon az absztrakt művészet befogadásától, vagy annak elvonatkoztatott voltától sokszor tartózkodunk. Előbbinél sincs teljesen igazam, hiszen elég csak az alábbi, egyértelmű művészi óhajra gondolnunk, amit Bob Dylan mondott: „Könyörgök, ne értelmezzenek. A dalaim csupán szavakból és hangokból állnak.”

Ugyanakkor, ha már a szavaknál járunk, akkor az irodalmat sem tudom megkerülni. Bár a kortárs líra számos gyöngyszeme ma is mutatja, hogy szeretett nyelvünk gazdagsága milyen sokszínű és a szépnek megannyi irányát bemutató tud lenni; valljuk be, elvárásaink nem mindig az esztétika magaslatait, sokkal inkább saját kívánalmainkat keresik. S míg leginkább a nyelvtől várjuk el, hogy „értelemmel bírjon”, addig hadd idézzek egy talán valamennyiünknek kedves írót, Weöres Sándort: „Újabban azzal kísérletezem, hogy a verseimnek ne legyen konkrét értelmük. Az értelmi elemek helyett inkább az ösztönvilág és az intuíció világa jusson érvényre. (…) Semmi szükségét sem látom annak, hogy a vers értelmes legyen. Legyen benne inkább olyan tűz és lendület, ami az értelmi elemek nélkül is megragadó.”

Az absztrakt művészetet egy szócikk többek között úgy határozza meg, hogy „a művész elvonatkoztat a valóság tárgyaitól, leegyszerűsíti azokat. A nonfiguratív elnevezés arra utal, hogy a művész lemond a figurális ábrázolásról. A formák, a vonalak, a felületek tiszta szépségéért alkot.” Mindezt radikálisabban, a korábban idézett Kandinszkij pályatársa, Piet Mondrian így fogalmazza meg: „A szépség érzetét mindig elhomályosítja a »tárgy« megjelenése. Ezért a tárgyat el kell távolítani a képről.” S bár magam a tárgyról való ilyen szintű lemondással csak egyes esetekben tudok azonosulni, vitatkozni inkább hagyom a művészeket, így a fenti idézetrendszerben kialakuló dialógushoz egy újabb művészt, Pablo Picasso-t idézem: „Absztrakt művészet nem létezik. Mindig el kell kezdeni valamivel. Azután lehet távolítani a valóság minden nyomát. Akkor úgy sincs veszély, mert a tárgy ideája már kitörölhetetlen nyomot hagyott.”

Feltehetik a kérdést, hogy miért készültem ilyen sok idézettel és nézettel, és miért nem beszélek direkt, a művész alkotásairól. Posztobányi Péter festészetét a fenti és azokhoz hasonló gondolatok olyan skálájából építette fel, mely számomra a szabadságot fogalmazza meg. Ezt a szabadságot nem szeretném bezárni, magyarázni, sokkal inkább arra törekednék, hogy mind magamnak, mind másoknak megközelítési utakat társítsak mellé.

Posztobányi Péter kezdeti éveiről így vall: „Nem is tudom hogy kezdődött. Arra élénken emlékszem, mikor először léptem a rajzterembe. Fiatal fiúk és lányok rajzoltak elmélyülten. Csönd volt, vagyis csak az ilyenkor szokásos zörejek. Mindenki a helyén volt, leszámítva engem a kívülállót. »Kívül« álltam és »be« akartam kerülni. Bármi áron.” A festő első tanulóéveit a Pinke Miklós vezette „Kondor Kör”-ben kezdte, ahonnan a fővárosi Dési Huber István Képzőművészeti Körbe vezetett útja. Ott Korga György vezetése alatt tanult. Példaképeinek Kondor Bélát és Szalay Lajost tekintette. A Képzőművészeti Főiskolára elnyert felvételét követően Molnár Sándor festőosztályába került, akiről így vall: „Az ő kezei alatt váltam igazán festővé.” Amennyiben megtekintik a Képzőművészeti Egyetem honlapján Posztobányi mestermunkáját, látni fogják, hogy a hatás és az irány a mai napig tart. Molnártól ugyanis megtanulta azt, hogy a forma mellett, vagy azon belül, más kifejezési módok is vannak. Posztobányi ezen a „másik úton” indult el, és az absztraktban kereste a sajátos rendet.

A mai kiállításon szereplő, négyzetes, valahol belső négyzeteket is tartalmazó alkotásain is felfedezhetjük, hogy a festő következetesen hű önmaga világához. Itt is a felület gazdaggá tételére törekszik. Egymásra halmozott rétegek, rákenések, visszakaparások által építi fel a sajátosan posztobányis világot. A sokszor színek kontrasztjával is manipuláló alkotó néhol durva, máshol lágy vonásokkal, gesztusokkal formálja alkotását, melyben végül, célként, a kreáció földi, alkotói oldaláról: rendet teremt. Műveivel nem elmesél, hanem világot nyit. A művész alkotói folyamatáról ars poeticaként így fogalmaz: „Vastagon festek. Spaklival hordom fel az anyagot a vászonra, ahol tovább alakítom. A ráncok, redők, csomók, bögök és a közöttük lévő gödröcskék önmagukban is változatosak. (...) Ehhez adódnak a színek. Ha úgy érzem, az egész túl érdes, túl ropogós, lazúrréteggel teszem puhábbá. Képeim organikus jellege könnyen csábít asszociációkra. Nem is vagyok ellene az efféle játéknak, (...) de ami igazán fontos, túl van ezen. Az csak az érzések szintjén ragadható meg.”

Posztobányi Péter alkotásai betekintést adnak abba, hogy az elvonatkoztatás, az absztrakt nem önmagáért való, hanem utat, lehetőséget mutat arra, hogy a káoszból lehet rendet, adott esetben egységet teremteni. A művész képeinek harmóniája nem egyszerűen a technika és a kompozíció eredménye, hanem túlmutatnak azon, és a kontrasztok, a különböző faktúrák alkalmazásából felépülő alkotások új világot teremtenek. Olyat, melyekben a megoldások és kijelentések helyett a fogalmak, az érzelmek, az elvonatkoztatás dominál. Így az idézőjelben értendő kijelentő mondatok helyett nála megjelenhet a feltételes, a többféle, a rendet kereső hozzáállás. Az útkeresés, a rend kutatása és a szép, mint idea.

Ahogyan a művész mestere, Molnár Sándor A festészet útja című kötetében a technika, a zaj és a sebesség által keltett virtualizáló hatással szemben azt tanácsolja, hogy éljünk a lassú, hosszú nézés, a „valóságos szemöröm” lehetőségével, ugyanez a megközelítés Posztobányi alkotásaihoz is szükséges. Molnár úgy fogalmaz, hogy „Lelassulni, majd meg-megállni. A figyelmet az észlelés tárgya felé fordítani, és megfigyelni a jelenlévő valóságot. A látás művészete a vizuális élmények észrevétele, minőségi és gondos megfigyelése, a szem kiművelt működtetése, a nézés varázsa, a szem tanulsága.” Erre a fajta csendes, időt igénylő, az alkotással és önmagunkkal való találkozásra hívó útra invitálom önöket. Fedezzék fel a műveket, alakítsanak ki dialógust velük, és lehetőleg róluk. Fedezzék fel a szépet.

Turay Alfréd katolikus pap, filozófus mondja, hogy a „skolasztikus filozófia álláspontja szerint nem csupán az igaz és a jó, hanem a szép fogalma is felcserélhető a lét fogalmával. A jó az ember vágyó-képességét mozgatja, a szép viszont szemlélődő képességét. A szépség a forma érzékelhető dimenziókban megcsillanó fénye.” Szent Ágoston többek között arra figyelmeztet, hogy a szépet korlátozott módon és felszínesen szemlélő ember számára az alap szépsége rejtve marad. Az anyagi világ korlátozott szépségének rabja nem tud eljutni a szépség forrásához, mert a Lét szépségének megsejtése nyitottságot és elmélyülést feltételez. A hippoi püspök több mint másfél ezer éve mondott tanácsából kiindulva biztatom önöket, hogy a vonalak, formák és színek szimultán vizsgálatától ne zárkózzanak el, hanem éljenek vele. Fedezzék fel a Posztobányi által alkotott rendet.

Köszönet illeti a Levendula Galériát, Sz. Jánosi Erzsébetet, hogy a kiállításnak otthont adott. S mivel a kiállítás címe – Zúg mögöttem – Áprily Lajos versére utalva, egyben a köszöntést is jelzi, hiszen Posztobányi Péter Gödöllő várossá válásának évében született, ezért hadd idézzem Wilson Mizner amerikai drámaírót, aki iróniát sem nélkülözve így fogalmaz: „Az első száz év a legnehezebb.”

A kiállítást a művész mesterének, Molnár Sándornak a gondolatával nyitom meg: „Csak az üresség teljes.”