Valahányszor Trianon és június negyedike szóba kerül, valami olyasmit gondolunk: Ábel miért nem a mi rengetegünkben van? És Pozsony helyett miért kötelező Bratislavát mondanunk? És miért van kint egy másik ország neve a táblán, amikor a határt átlépve még mindenki magyarul beszél?

Aztán meg zokogva ülünk a nagy Magyarország-térkép felett, közben belesüppedünk a reménytelen beletörődésbe, hogy feldarabolták az országunkat. Mintha a fejünkben sírnának a hangok: Istenem, hány millióan kerültek határon túlra… Egy másik lehetőség azonban, hogy eszünkbe juthatnak azok, akik valamely más okból vagy más helyre kerültek el itthonról. Ők is hozzánk tartoznak, és ők is tudják, hogy a hazát meg kell becsülnünk.

Tehát, amint abbahagytuk a kesergést a térkép és a történelemkönyv felett, nyújtsuk ki kezünket erdélyi és felvidéki testvéreink felé, de fordulhatunk Dunántúl vagy Budapest irányába, vagy akár a Brazíliában élő és a Kanadában lakó társainkat keressük meg, és hagyjuk, hadd tudatosodjon: mi mind magyarok vagyunk, és összetartozunk.

Az összefogás napja alkalmából látogatott a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba Zsonda Márk, aki 2013 és 2016 között háromszor fél évet a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjprogram keretei között tartózkodott Villa Angela és Coronel du Graty településen, az argentínai Chaco provinciában, a több mint száz éve ott élő magyar lakosság között. Főleg kint végzett magyar- és néptánctanári munkájáról, valamint a magyarok mindennapjairól, közösségéről beszélt. A még Trianon előtt Argentínába emigráló magyarok közül ma már nagyon kevesen beszélik a nyelvet, Magyarországra pedig sosem jutottak még el vagy vissza, sőt 1995-ig semmilyen kapcsolatuk nem volt az anyaországgal. Főleg gyapottermesztéssel és marhatenyésztéssel foglalkoznak, saját ügyeiket és közösségi életüket az egyesületükben intézik, de létezik egy tiszteletbeli konzulátusuk is.

Zsonda Márk a munkája során tartott előadást Magyarországról mindenkinek címmel, részt vett felvonulásokon, fesztiválokon, dolgozott a tanyákon és földeken, egy vicces kommunikációs fordulat következtében volt disznóvágáson fehér öltönyben, kutatott távoli magyar rokonok után, beszélgetett magyarul a nyelvet még beszélő öregekkel, és tanította is a fiatalabb generációkat. Minden diákja igazi elköteleződéssel komoly áldozatokat hozva járt órákra, valóban tudni akarták, honnan jöttek, mi az örökségük, mi történik és történt, amíg ők távol vannak. Néptánctudásuk pedig egészen odáig fejlődött, hogy felléphettek egy montevideói nemzetközi fesztiválon más magyar együttesekkel együtt a Theatro Solisban.

Sajnos Villa Angela és maga Chaco elhelyezkedése, valamint a helyiek szűkös lehetőségei miatt az itt élők ritkán jutnak messze a közösségüktől, montevideói utazásuk is hosszadalmas folyamat volt. 2015-ben azonban Márknak sikerült közbenjárnia azért, hogy hat chacói fiatal ösztöndíjjal Magyarországra jöhessen. Közülük többen tanultak a Balassi Intézetben, fejlesztették nyelvtudásukat, ismerkedtek az országgal és most már ők tanítanak magyart Chacóban.

Ahogy korábban egy diákjáról mondta Márk: „Magyarabb sok magyarnál, akit ismerek, pedig nincs is benne magyar vér.” Hallva és látva, mennyire fontos a tőlünk olyan messze élő magyar honfitársainknak magyarságukat őrizni, arra sarkall minket is, hogy mi is őrizzük meg és ápoljuk minden hagyományunkat és szokásunkat, hogy fogjunk össze, és akarjunk összetartozni, éljünk bármerre is a világon, mert ez az, amit így szétszórtan is megtehetünk. Maradjunk hűek.