Edvi Illés Pál is emlegeti a delizsánszot – a gyorskocsit –, amely akkortájt nagyon népszerű volt. 1750. évi forgalomba állítása még Mária Terézia nevéhez fűződik. A delizsánsz nem volt más, mint meghatározott útvonalon, menetrend szerint közlekedő társas kocsi. Elsődlegesen utasokat, másodsorban leveleket, csomagokat és pénzt szállított – az útonállók nagy örömére. A kocsis nem a bakon, hanem az egyik lovon ülve irányította a járművet. A hajtón kívül még egy postai alkalmazott is teljesített rajta szolgálatot, a kalauz, aki a kocsi bakján foglalt helyet. Ő törődött az utasokkal, és felelt a küldemények biztonságáért, az értékesebbeket fegyverrel őrizte. Az állami posta 1824-ben indította el első gyorskocsiját, a postkutschét.
De térjünk vissza az utazási tanácsokhoz. „A mit magával hordozni soha el ne feledjen [az utas], az: tő, czérna, tűzszerszám, srófzávár, írótoll érczből vagy csontból, papiros, tenta, úti kés, villa, kanál, ivópohár tokmányokban, kötő: oltalmára pedig pisztoly. Legjobbak e végre a két csőjű pisztolyok agát kovára. De minden második hétben újra töltse. A rendszerinti posta kocsikat hamar megszokták támadni úti rablók…”
Az 1848–49-es szabadságharc alatt gyakran használt kétcsövű csappantyús rendszerű fegyver az úgynevezett pandúrpisztoly volt, amelynek markolata diófából készült, szerelékei pedig acélból.
A témáról bővebben olvashatnak az Evangélikus Élet 2016. június 26-án megjelenő számában.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.