A Lettországi Evangélikus Egyházban a nők a jövőben nem lehetnek lelkészek. A nemzetközi tiltakozások ellenére a rigai zsinat a nők ordinációjának eltörlése mellett döntött. Az ordinációnak kizárólag a férfiakra való korlátozása az egyházi alkotmány módosításával zajlott le, amelyhez háromnegyedes döntés volt szükséges. – Ez a hír megdöbbentette az MTÖE tagjait annak ismeretében is, hogy Lettországban a női lelkészi hivatal és a lelkésznők felszentelése nem tekint vissza hosszú múltra. Ám legalább 1975 óta már nők is lehettek lelkészek az evangélikus egyházban, noha szentelésüknek kezdettől fogva sok befolyásos ellenzője akadt. Most, mintegy húszesztendős erőteljesen nőellenes vezetői törekvés eredményeként az egyház kategorikus pontot tett az eddigi diskurzusra. A döntés motivációjáról nincsenek pontos információk. Ahogy azt sem tudjuk, mi motiválhatta a döntéshozókat abban, hogy a már felszentelt lelkésznők hivatalát is visszavonják. Az egyház vezetőinek korábbi nyilatkozatai alapján feltételezzük, hogy indoklásul a jól ismert igeszakaszok (például 1Kor 14) szolgálhattak, amelyek szerint a keresztény nő akkor viselkedik etikusan, ha alázatot gyakorol, nem tanít a gyülekezetben és nem szólal fel nyilvánosan. A nők lelkészi hivatalával szembeni egyházi döntéseket a vezetők általában az evangélium és főként az újszövetségi levelek tanításával indokolják meg. Az autoriter értelmezést pedig megfellebbezhetetlen egyházi hagyománynak tekintik, amely ellen tiltakozni bűn.

Tiltakozásunk nem az evangéliumi (szentírási) tanítás, hanem annak egyoldalú és elfogult értelmezése, valamint az önkényesen megfogalmazott hagyomány nőellenes egyházpolitikai felhasználása ellen irányul. Mindezt pedig azért tartjuk önkényes megfogalmazásnak és félrevezető tanításnak, mert a bibliai írások szerint a nők igenis fontos szerepet játszottak a feltámadásról és Isten országáról szóló evangélium hirdetésében. Ennek igazolására a két legismertebb helyet idézzük csupán. János evangéliumában olvasunk a szamariai asszonyról (Jn 4,1-42), aki az apostoli missziót teljesítő keresztény nők hagyományos szimbólumává vált: „Abból a városból a szamaritánusok közül sokan hittek benne az asszony szavára, aki bizonygatta: »Elmondott nekem mindent, amit cselekedtem« (Jn 4,39). A női apostoli küldetést igazolja Máté evangéliuma is. Mt 28,10 mondatai így szóltak az asszonyokhoz: „Ne féljetek! Vigyétek hírül a testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.” Ez a bibliai kép egyúttal a korai keresztény egyház gyakorlatát is jól mutatja, amelyben a nőket is megillette a vezetői (Jézus evangéliumát közvetítői) szerep.

Az egyházak férfi vezetőitől gyakran halljuk az újtestamentumi levelekre való hivatkozást, amely értelmezésük szerint korlátozza a nők nyilvános tevékenységét. Példaként felhozhatjuk a Timóteusnak írt első levél 2. és 5. fejezetét. Ugyanakkor más levelekben azt olvassuk, hogy az apostol kapcsolatban állt a helyi keresztény közösségek női vezetőivel, akiknek szolgálatáról többször is beszélt (például a Korinthusiaknak írt első levél 11. és 16. fejezetében). Már ez a néhány példa is mutatja, ha a Szentírást nem szó szerint, egyes szövegeket kiemelve értelmezzük, hanem a maga egészében, azaz teljes kánoni kontextusában illetve a szövegek kortörténeti hátterét is figyelembe véve, akkor egészen más eredményre juthatunk. Ez főképp akkor igaz, ha az újtestamentumi leveleket az evangéliumok horizontjában olvassuk, nem pedig szembeállítva azzal. A szó szerinti – biblicista – szövegértelmezés nagy veszélyeket hordoz magában, főként az egyház etikai kérdéseinek tárgyalásakor, sőt könnyen az egész keresztény hagyomány félreértelmezéséhez is vezet.

A hagyomány teológiai leszűkülését jelenti az is, ha a keresztény gyülekezet alatt csak a templomi közösséget értjük (amiben a lettek szerint nő nem szolgálhat). A fent idézett újszövetségi iratok is tanúskodnak arról, hogy az egyház népének fogalma nem korlátozódik az egy helyben és időben összegyűlt hívőkre. Vagyis ha a teológusnők a gyülekezeti munka bizonyos területén részt vehetnek, akkor nem zárhatók ki a gyülekezeti munka egyetlen területéről sem, ezért jogos, hogy lelkésznőként is tevékenykedjenek.

Luther Márton tanításának fontos részét képezi az egyetemes papság elve, azaz minden keresztény ember papsága. Eszerint nem jelent külön lépcsőfokot a lelkészi tisztség, csak egy sajátos megbízást az evangélium hirdetésére. Ez a felhívás a Szentírásban gyökerezik, amely életszentségre hívta meg Isten egész népét. „Legyetek szentek!” (Lev 19,2) – ez a felhívás a nőkre is kétségtelenül vonatkozik, hiszen a nők kizárásáról a Szentírás nem rendelkezik. A nők nyilvános tanításának és a közösségek vezetésében betöltött szerepének korlátozása az egyház intézményesedésével kezdődött.

A reformáció 500 éves jubileuma emlékeztet arra is, hogy Luther maga is kritikusan kezelte a becsontosodott egyházi struktúrákat és annak teológiai hátterét, amely az ember és Isten közötti kapcsolat útjába állt. Ez a tanítása mára is érvényes. „Ecclesia semper reformanda est” – mondta 1947-ben Karl Barth svájci teológus Agustinusra hivatkozva. Ezt a tanulságot fogalmazták meg egykor a vallási reformmozgalmak is.

Luther Márton levelezéséből kiderül, hogy a nők oktatását, hitéleti tájékozottságuk elmélyítését (Biblia- és kátéolvasást) rendkívül fontosnak tartotta, csakúgy, mint a tanításban és a gyülekezeti életben való aktív részvételüket. 

Sajnálattal és aggodalommal tapasztaljuk, hogy a vallási közösségekben az utóbbi években egyre erősödnek a fundamentalista tendenciák. E folyamatok áldozatai pedig gyakran éppen a nők. Régóta halljuk itthon is, hogy a nők nem alkalmasak a lelkészi szolgálatra, mert a vezető szerep nem illik a női alkathoz. A nők az elterjedt társadalmi sztereotípiák szerint túlságosan érzelmesek, nem tudnak kellő keménységgel kiállni a hitkérdésekben, sem az egyház gazdasági ügyei érdekében. Megtörtént néha, hogy egy-egy gyülekezet ennek a híresztelésnek hatására nyíltan elzárkózott a női lelkész alkalmazásától. Ám úgy véljük, hogy a modern társadalomban ezek a jelenségek lassan csak elszigetelt esetek lesznek, mert már a női lelkészek is bebizonyították, hogy alkalmasak közösségvezetői feladatokra, mégpedig éppen sajátos női értékeik alapján. A tapasztalat pedig felülírja az előítéleteket.

Ha a félelem és a kirekesztés vezeti az egyházakat a szeretet és a megismerés helyett, akkor egyre többen érezhetjük úgy, hogy elfogy körülöttünk a levegő, mert a korlátozások beszűkítik az életteret. A nemi diszkrimináció légkörében nem valósulhat meg az evangélium hit, remény és szeretet keresztény küldetése.

Egyesületünk vallja, hogy minden embernek nemére való tekintet nélkül érdeme és elhívása szerint kell tudnia érvényesülnie az élet minden területén, beleértve a gyülekezeti életet is. Az evangélium üzenete pedig az, hogy a keresztényeknek egyedül Krisztusba és az ő kegyelmébe vetett hit és Isten elhívása alapján kell dönteniük életútjukról. Ha egy törvény vagy egy adott társadalmi berendezkedés mindezt akadályozza, akkor azzal a döntéssel szemben teológiai és emberi jogi alapon is állást foglalhatunk és tiltakozhatunk. Elsősorban azért, mert a férfi és a nő teremtettségében, lényegében, egzisztenciájában, Isten előtti állásában azonos és egyenlő értékű lény, amit számos igeszakasz, mint például a Gal 3,28 is megerősít. Nemiségéből adódóan sem a férfi, sem a nő nem jelent nagyobb értéket, ezért nem lehet alárendeltje egyik a másiknak. Isten minden embert azzal bízott meg, hogy Istentől kapott értelme és bölcsessége szerint oldja meg feladatait és hozzon felelősségteljes döntéseket. A nemek szerinti hátrányos megkülönböztetés az evangélium szellemiségétől idegen, az egyenlőtlenség bármelyik nem kárára nem szerepel Isten tervében.