– Amikor egy évvel ezelőtt elindultál texasi otthonodból, a világ másik végéről, milyen elvárásaid voltak Magyarországgal kapcsolatban?

– Hát, először is, megpróbáltam elfelejteni az elvárásaimat, mert úgy gondolom, hogy minél jobban számítasz valamire, annál nagyobb az esély a csalódásra. Persze, ha őszinte vagyok, volt bennem némi félelem. Tudtam arról, hogy ez az ország átélte a kommunizmust, ami egyfajta zártságot és hidegséget jelent számorma, és valahogy arra is számítottam, hogy itt az időjárás hideg, így féltem, hogy egy hideg és zárt országba érkezem. Ez most már, így visszatekintve, furcsán hangzik, tudom. De ne felejtsd el, hogy Texasban nőttem fel, ahol egész évben süt a nap.

– Az első két heted éppen a menekültkrízis mélypontja volt, számunkra is teljesen váratlan és idegen helyzetekkel, és a nemzetközi sajtó is velünk foglalkozott. Hogyan élted meg ezeket a nyitó napokat?

– Több szempontból is furcsa helyzetet jelentett számunkra. Egyrészt szokatlan volt, hogy az ország, ahol éppen tartózkodunk, odahaza a hírekben szerepel, és egyre kérdezték tőlünk hazulról, hogy mi a helyzet, és hogy jól vagyunk-e. De ennél még furcsább volt, hogy valójában egyáltalán nem tudtuk, hogy mi is a helyzet, már csak azért sem, mert az első két hetet Révfülöpön töltöttük a konferencia-központban. Amikor aztán végre megérkeztünk Budapestre, és találkoztunk Fabiny Tamás püspök úrral, és láttuk, hogyan próbálja sürgősen megtalálni a segítségnyújtás lehetőségeit – akkor jó érzés volt mindezt elmondani az otthoniaknak. Elmondani, hogyan próbálja az evangélikus egyház megkeresni elméleti és gyakorlati szinten is a bajba jutott emberek megsegítésének módját. Aztán egy hét múlva végre kiküldtek mindenkit a maga helyére, és elkezdhettem végre „dolgozni”.

– Két különböző helyen „dolgoztál”…

– Igen, az időm felét egy Phiren Amenca nevű nemzetközi szervezetnél töltöttem, ami valójában a roma és nem-roma önkéntesek és szervezetek hálózata. Ez az európai önkéntes szervezet nagy hangsúlyt helyez arra, hogy roma és nem-roma önkéntesek együtt dolgozzanak, és így erősíti a két „fél” közti kommunikációt, dialógust. Erre az Erasmus+ programot használja, kifejezetten bíztatva a roma fiatalokat a jelentkezésre, és így összeköti a roma és a nem-roma fiatal felnőtteket egész Európa-szerte. A mi szervezetünk, a YAGM is kifejezetten keresi a roma témákba való bekapcsolódást, és ezt teszi lehetővé a Phiren Amencával való együttműködés. A két lakótársamat is onnan ismertem, az ukrán Maxszal és a román Angelával együtt béreltünk lakást az Erzsébet körúton. Közös nyelvünk természetesen az angol volt.

– Mi volt a konkrét feladatod?

– Ez a szervezet főleg elméleti szinten igyekszik segíteni a dialógust a roma és nem-roma fiatalok között, nemzetközi szinten. Ezt azt jelenti, hogy kutatásokat végez jogi, törvénykezési, politikai, szociológiai témákban, valamint nemzetközi konferenciákat és összejöveteleket szervez. Én az irodában dolgoztam, a honlapjukat töltöttem fel, segítettem a konferenciák körüli ügyintézésben. De ezek mellett ez a munka számomra leginkább arról az óriási megtapasztalásról szólt, hogy ezúttal nem a többségi helyzetemből hajolok le a kisebbséget felkarolni, hanem a munkánk révén egyenrangú társak, kollégák vagyunk. Ez sok kapcsolatépítést, sok értő odafigyelést, sok történet végighallgatását is jelentette számomra.
Kicsit hasonlóan a másik, iskolai munkámhoz: egy iskolán és annak diákjain, tanárain keresztül igyekeztem megismerni és megérteni Magyarország és a magyarok életének egy szeletét. És emellett reménykedtem, hogy a magyarokkal való kapcsolataimon keresztül pedig Amerikából is sikerül valamennyit átadnom, valamennyit megismertetnem.

– Ez nagyon izgalmas, de még mielőtt rátérünk a „munkád” másik részére, egy kérdésem van. Nem zavart az, hogy miközben a nemzetközi romahelyzettel annyit foglalkoztatok, a konkrét magyarországi, budapesti, sőt: Erzsébet körúti helyzetet nem tudtad megismerni?

– Igen, egy ilyen nemzetközi szervezetnek ez mindig a hátránya, és ezt most már a Phiren Amencában is megfogalmazták. Végül találtak egy lehetőséget arra, hogy a helyi szinten is megpróbálják a roma nem-roma kapcsolatokat építeni. Április 8-án van a nemzetközi roma nap, és ennek az „ünneplése” jó lehetőség volt arra, hogy például az iskolában hívjuk fel a figyelmet a roma témákra. Ez a dátum amúgy még 1971-ből indult, amikor először rendeztek nemzetközi roma kongresszust. Akkor találkoztak romák és roma származásúak először különböző országokból egymással, és ismerték meg egymás helyzetét, ami óriási esemény volt!

– Mit csináltatok a diákokkal?

– Igyekeztünk Maxszal és Angelával a különböző korosztályoknak megfelelő programokat összeállítani, és úgy döntöttünk, hogy maradunk a fél- vagy harmadosztálynyi nyelvi csoportoknál, nem tágítjuk a kört iskola szintű konferenciákra. Így személyesebb hangot tudtunk megütni, és a témát talán közelebb tudtuk vinni a diákokhoz.
A legkisebbek a roma nyelvből kaptak ízelítőt: mondókák, énekek, nyelvtörők segítségével próbálta Max felvillantani, hogy a roma nyelv és kultúra érdekes. Persze abban is reménykedtünk, hogy látván Max lelkesedését, megismervén őt, talán másként látják a saját környezetükben is a roma embereket és a helyzetüket.
A kicsit idősebbeknek egy már bejegyzett workshopot tartottunk, ami arra épít, hogy a romák között is vannak hősök, sőt, szuperhősök is! Megismertettük velük Magnetót, a képregény hőst a nyolcvanas évekből, aki roma származású, majd ezután bemutattunk valódi embereket. Olyanokat, akik például a holokauszt idején gyermekeket mentettek, vagy művészeti tevékenységükkel voltak hatással a világra.
A végzős osztályokban pedig, akik már elég jól tudnak angolul ahhoz, hogy összetettebb kérdéseket is meg tudjanak fogalmazni, általános témákat feszegettünk. A rasszizmus, a kisebbségek helyzete, a politikai döntések és következményeik, az egyéni hatáskörök és lehetőségek – ezek a témák kerültek elő. Itt is leginkább az volt a cél, hogy a kérdéseket feltéve, és a saját – ukrán, román és amerikai tapasztalatainkat megosztva – a fiatalokat gondolkodásra késztessük. Ennél nincs is fontosabb.

– Az időd felét a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban töltötted. Nyolc tanárral dolgoztál együtt, húsz nyelvi csoportban ötödikesektől tizenkettedikesekig, kéthetenkénti forgásban. Nem volt nagyon fárasztó ennyi csoporttal találkozni?

– De, nagyon. Sőt, mivel ennyi különböző csoportba jártam, és mindenkivel csak kéthetente egyszer találkoztam, nem nagyon sikerült személyesen megismerni a diákjaimat, és ezt végül eléggé sajnálom. Ennek ellenére mindig nagyon kedvesen köszöntöttek az iskolai folyosón vagy egyéb rendezvényeken, és – ami a lényeg – azt csinálták az órán, amit kértem tőlük. Így mégis abban bízom, hogy sokat tanultunk egymástól.

– Mik voltak az elvárások feléd?

– Leginkább a tanároknak segítettem éppen azzal a témával, amivel foglalkoztak. Gyakran állítottam össze prezentációkat valamilyen személyes élményemről, vagy más amerikai témáról. Gyakran találtam ki különböző nyelvi, szókincsfejlesztő feladatokat, de sokszor nem tudtam, mi lesz a téma – például a te óráidon –, hanem valóban természetesen hatva kellett spontán módon felelnem a kérdésekre. Akárhogy is, remélem, a diákoknak javára vált, hogy egy valódi anyanyelvű emberrel találkoztak kéthetenként. És mindeközben – az órákon, a tanáriban töltött idő alatt, vagy különböző iskolai versenyek és események közben lassan megismertem Magyarországot és a magyarokat. És remélem, hogy egy kicsit meg tudtam azt is mutatni, hogy milyenek vagyunk mi, amerikaiak…

– Hogyan tudtál a magyarokkal kapcsolatot teremteni? A diákjaim eléggé megijedtek, amikor november körül egyszer csak elnevetted magad egy magyarul elhangzott poénon. „Tanárnő, ez becsapás! - mondták. „Charlotte érti, amit mondunk!” Úgy tudtam, hogy a magyar az egyik legnehezebb nyelv a világon…

– Igen, nagyon nehéz. Nagyon nagy erőbedobással álltam neki a magyarnak, és nagyon lassan haladtam. És leginkább azért, mert hiába vettem igazi magyarórákat egy hivatalos tanártól, hiába olvastam el minden egyes feliratot és cetlit, hiába jegyeztem fel minden új szót, amit hallottam a villamoson, buszon. A baj az volt, hogy nem találtam körülöttem olyan embereket, akik nem tudnak angolul! Amikor a boltban, étteremben meghallották a kiejtésemen, hogy külföldi vagyok, rögtön átváltottak angolra. Pedig annyira ki akartam próbálni az új tudásomat!

– Aztán végül nagyszerűen belejöttél, mert én csak azt vettem észre, hogy áprilisban már mindenfélét meg tudtál beszélni a kisfiammal például. Mindig kérdezte, hogy mikor jössz legközelebb, hogy jót beszélgethessetek – magyarul, persze!

– Azt hiszem, az adta a legnagyobb lendületet, hogy az emberek körülöttem rájöttek, hogy milyen érdekes engem magyarra tanítani, főleg azután, hogy már tudtam egész sok mindent! A fasori tanárok és a diákok élvezték, hogy a saját anyanyelvüket magyarázzák valakinek, én meg élveztem, hogy egyre többet tudok. A kapcsolataim is érdekesebbé váltak így, hiszen most már egyenlő felek álltak egymással szemben: mindketten igyekeztünk tanulni a másiktól. A legjobb magyar beszélgetőpartnereim gyerekek voltak, mint a fiad, vagy Klára unokahúgod, aki 12 éves létére a legjobb tanárom volt, és találkozásainkkor nagyon komolyan vette, hogy mindent rendesen elmagyarázzon.

– Korábbi külföldi önkéntes éveid következtében megtanultál olaszul és elsajátítottad a hindi nyelvet. Milyen volt a magyart tanulni ezekhez a nyelvekhez képest?

– Azt kell hogy mondjam: a magyar valóban rendkívül nehéz! Hiába beszélek már két idegen nyelvet, hiába érdekel a nyelvészet, máig nem tudom természetes módon és nyelvtanilag helyesen kérni az étlapot, vagy egy kávét rendelni sok tejjel, kevés cukorral. Egy iskolai órát meg tudok tartani, és akár egész komoly témákról elbeszélgetek valakivel, de a spontán és gyors reakció – az szinte lehetetlen a sok „fel”, „le”, „be” és „megekkel”!

– Hát, lehet, hogy nem voltál megelégedve magaddal, de szerintünk igencsak jól megtanultad a nyelvünket! Odáig voltunk, amikor számunkra is kiderült, hogy milyen jól beszélsz magyarul! Remélem, nem fogod elfelejteni később sem, és talán még valami hasznát is veszed.

– Határozottan eldöntöttem, hogy nem fogom elfelejteni, és már vannak terveim is, hogy mire használhatnám…

– Visszatérve az iskolai munkádhoz, elmondhatom, hogy nagyszerű tanár és segítőtárs voltál! A diákok is nagyon szerettek, talán leginkább azért, mert érezték, hogy érdekel, amit mondanak Neked, és nagyon strapáltad magad, hogy megértsd őket. Nagyon más a magyar iskolarendszer az amerikaihoz képest?

– Igen, több szempontból is más, de erre csak egy idő múlva jöttem rá. Időbe telt, míg a diákokkal együtt összerakosgattuk a képet a magyar és az amerikai iskola különbségeiről. Egyrészt nálunk a 6. évfolyam után mindenkinek saját egyéni órarendje van, ami azt jelenti, hogy nincsenek osztályok, nincsenek osztályprogramok, kirándulások és nincs osztályfőnök sem. Vagyis az órákon nem ismered a többieket, mert mire megismernéd, már vége az órának, illetve a tanévnek, a következő évben pedig új órarend alapján új arcokkal találkozol. Vagyis az óra a tanulás és tudásszerzés helye, nem pedig a barátkozásé. Arra ott vannak a különböző klubok és szakkörök, ahova érdeklődés szerint csatlakoznak a diákok, és lényegében mindenki jár valahova.
Ennek a rendszernek van előnye és hátránya is. Egy csendes, visszahúzódó, introvertált gyerek teljesen el tud veszni az általában nagy létszámú, területi elosztás alapján működő amerikai iskolákban, és nincs osztályfőnök és nincsenek osztálytársak, akik megpróbálnák kizökkenteni őt az elveszettségéből. Azok a szörnyű hírek, amiket az amerikai lövöldöző diákokról hallani időnként, általában mind ilyen befele forduló, végtelenül magányos fiatalok, akiket senki nem vett észre, és akik ilyen végletes formában hívták fel a figyelmet magukra.

– Úgy tudom, hogy az iskolán belüli erőszak, valamint az öltözködés és külső megjelenés túlzott fontossága is ezért nagyobb probléma az amerikai iskolákban, mint nálunk: a személytelenség, az ismeretlenség jobban kedvez az erőszaknak és a felületes kapcsolatoknak.

– Igen, valóban. De mint már mondtam, van ennek az erős osztályrendszernek hátulütője is. A magyar rendszerben, ha éppen nem találtál hozzád hasonló társaságot az osztályodban, vagy éppen nem tudsz olyan könnyen barátkozni, akkor nincs hova fordulnod. Minden egyes órán, minden egyes évben, minden egyes osztálykiránduláson és ünnepi rendezvényen ugyanazokkal az emberekkel vagy együtt nyolc éven át, ami azért elég sok! Ráadásul a diákok az osztálytársaikhoz viszonyítják magukat, a többiekhez képest értékelik magukat, és mivel a viszonyítási csapat sosem változik, sosem kapnak új képet magukról, ami – véleményem szerint – nem kedvez az egyéni fejlődésnek. Így hát nem tudom, melyik a jobb rendszer…
Azon is meglepődtem – és ez is olyasmi, ami csak lassan vált világossá számomra –, hogy a jegyek és az értékelés alapját elsősorban, sőt, szinte kizárólagosan a témazárók és dolgozatok eredménye adja. Meg talán néhány „felelés”, ami nálunk egyáltalán nem létezik. Az amerikai rendszerben nem ennyire kizárólagos az írásbeli, a nagy témakört átfogó számonkérés súlya, hanem a jegy felét az órai munka, a házi feladathoz való viszonyulás, az egyéni prezentációk, egyéni kutatás, otthoni projektek és így tovább adják. Nem csak akkor vagy jó tanuló, ha jól tudsz teljesíteni a témazárókon… Persze nálunk mindezt sokkal könnyebb megvalósítani, hiszen összesen hat tantárgya van mindenkinek, minden nap ugyanaz, és így sokkal magasabb az óraszám egy-egy tantárgyból. Más a rendszer, ez a lényeg, és nekem nagyon érdekes volt összehasonlítani a kettőt.

– Volt valami, ami tetszett?

– Ó, persze, sok minden! Nagyon tetszett, amikor láttam, hogy mennyire jóban vannak a diákok, és mennyire odafigyelnek egymásra, mennyire jól ismerik egymást és egymás hátterét! Tetszett az iskola személyes és természetes hangulata is, és ahogyan a tanárok megbíztak a diákokban.
Attól pedig teljesen el voltam képedve, hogy mennyire magabiztosan mozognak a diákok a színpadon, kicsik-nagyok egyaránt! Nálunk otthon elképzelhetetlen lenne, hogy a diákokat olyan helyzetbe „kényszerítsük”, amiben akár fel is sülhetnek. Nincsen semmilyen elvárás feléjük ilyen téren. Itt pedig úgy tűnt, teljesen normális, hogy a gyerekek hosszú verseket, zeneszámokat, táncprodukciókat és színdarabokat tanulnak meg fejből, és semmi kirívó nincs abban, hogy a memorizálással és próbákkal járó kényelmetlenségeket vállalják. És az is természetes, hogy a saját diáktársaik előtt szerepelnek jelentősebb alkalmakkor. Ez igen mély benyomást tett rám, és újra kellett gondolnom azt, hogy mit is várhatunk el az iskolában a diákoktól. Odavoltam a sok megemlékező műsortól és szereplésektől! A legkedvesebb iskolai programom pedig a ballagás volt, azon belül is főleg, ahogyan az egész iskola részt vett a díszítésben! Nagyon nagy élmény volt látni ezt az iskola szintű összefogást, és persze az egész hagyományt, ahogyan a tizenkettedikesek elbúcsúztak az épülettől! Kár, hogy nálunk nincs ilyen! Tehát azt kell, hogy mondjam, hogy büszkék lehettek az iskolátokra! Sőt, egy kis iskolai, intézményi büszkeséget tanulhatnátok tőlünk, amerikaiaktól! Ebben egyértelműen mi vagyunk a jobbak!

– Nem csak dolgoztál, hanem tudom, hogy számodra fontos az evangélikusságod is. A mi gyülekezetünkben, Kelenföldön találtál otthonra ebben a tanévben. Könnyen ment a bekapcsolódás? Azt találtad, amire vágytál?

– A templomi élet nálunk, az USA-ban eléggé más, ezt hamar észrevettem. Otthon a gyülekezeti életnek egy nagyon nagy része a különböző klubokban, csoportokban, körökben zajlik. Ha csatlakozni akarsz a gyülekezetbe, akkor először bekapcsolódsz az érdeklődési területednek megfelelő kiscsoportba – legyen az foltvarrás, kertészkedés, főzés, sport – majd rajtuk keresztül kezded otthon érezni magad. A vasárnapi istentiszteletet pedig mindig kávézás követi, és ott lehet aztán a többiekkel is óvatosan megismerkedni.
Itt aztán hamar észrevettem, hogy legfeljebb bibliaóra vagy énekkar van - mindkettő rendkívül magas színvonalon művelve, ráadásul – és sehol sincs a nálunk elmaradhatatlan kávézás! De arra is rá kellett jönnöm, hogy miért! Templom után mindenki siet haza a családi ebédre, ahol gyakran ott ülnek a nagyszülők és az unokatestvérek is – ami nálunk, odahaza nagyon ritkán történik. Amerikában a családok sok száz vagy ezer mérföldre élnek egymástól, és a rokoni, családi kapcsolatokat pótolják a baráti, érdeklődésbeli kapcsolatok. De itt valójában nincs „szükség” erre, akármilyen furcsán is hangzik ez. Ezért örültem annyira, hogy a ti családotokon keresztül egy alapvető magyar hagyományhoz kapcsolódhattam: vasárnap délelőtt templom, majd utána családi ebéd. Azzal, hogy Kelenföldre jártam istentiszteletre, majd hozzátok mehettem ebédre utána, én is magyar lettem egy időre.

– Voltak egyéb kapcsolódási pontjaid az evangélikus egyházhoz?

– Elég jól belejöttem az istentiszteleti nyelvezetbe, hiszen a liturgia hasonló, így előbb tanultam meg azt, hogy „irgalom” mint „izgalom”, és a „kegyelem” szót is előbb használtam a „kegyetlennél”. Nagyon szívesen énekeltem az énekeket és korálokat, az ismerteket és a számomra újakat egyaránt. Az is sokat jelentett számomra, hogy a lelkészetek, Gáncs Tamás mindig ismerősként köszöntött, és a szerzési igéket angolul mondta nekem az úrvacsoravételkor. Ez számomra nagyon különleges és fontos volt vasárnaponként. Természetesen nagyon élveztem a kelenföldi zenei élet magas színvonalát – ilyesmivel nem nagyon találkozik az ember odahaza. Ott az jár énekkarba, aki szeret együtt énekelni másokkal. A lényeg, hogy Istent dicsőítve jól érezzük magunkat együtt. Itt úgy látom, hogy azért a produkció is számít, és elég sok munkát belefektetnek az énekesek, zenészek abba, hogy végül élvezhető legyen az eredmény – nem csak az előadóknak!

– A hagyományos vasárnap délelőtti istentiszteleten kívül részt vettél még más istentiszteleti alkalmon?

– Igen, egy fiatal lelkész, Bence Áron elvitt a Tamás-misékre és Taize-s istentiszteletekre is, amik nagyon tetszettek, és néhányszor a fasori templomban angol nyelven hallgathattam az igét. De alapvetően Kelenföld volt ebben az évben a templom-otthonom. A liturgikus szövegeket jól tudtam követni, az igéket kikerestem a Bibliámban, a hirdetést részben megértettem, a zenét élveztem, az énekeket énekeltem, a prédikáció alatt pedig átgondoltam a hetemet és imádkoztam.

Kedves Charlotte, nagyon köszönjük a nyitott és érdeklődő hozzáállásodat! Nagyra értékeltük, hogy nyilvánvalóan törted magad, hogy megismerd az országunkat, az iskolánkat, az egyházunkat és úgy általában minket, magyarokat – és mindezen keresztül igyekezted az Úristent szolgálni. Külön élveztük, hogy rajtad keresztül bepillantást nyertünk Amerika és az amerikaiak életébe. Isten áldását kívánjuk további életedre: tanulmányaidra, munkádra, elköteleződésedre. Jó volt veled együtt tanítani, ebédelni, templomba járni, jó kolléga és jó barát voltál! Hiányozni fogsz sokunknak!

A beszélgetést Ittzés Szilvia a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium angol tanára készítette.