– Hány évesen kerültél állami gondozásba?

– Három hónaposan lemondtak rólam a szüleim.

– Hogyan emlékszel vissza az intézeti évekre?

– Szerettem gyereknek lenni, jó volt az intézetben. Megkaptunk mindent, csak egyvalamit nem: a családi szeretetet. Az óvodában volt egy kedves dajka, Annuska néni, aki úgy szeretett, mintha ő lett volna az anyám. Jó érzés volt, hogy valaki szeret. Ez nagyon fontos egy gyerek számára, mert a szeretetet is tanulni kell. Nem úgy születünk, hogy tudunk szeretni.

– Nektek, akik állami gondozásban nőttetek fel, ez a közösség a családotok.

– Igen, tartjuk a kapcsolatot azokkal a nevelőkkel, akik szeretetet tudtak adni, akikben bíztunk. Elhívtam őket az esküvőmre, egy-egy nagyobb rendezvényre. Nekünk ők a szeretteink.

– Haragudtál valamikor is azért, hogy így alakult az életed?

– Nem, de voltak olyan szituációk az intézetben, amikor az igazság érdekében lázadtam, és ilyenkor sok fiatal mellém is állt.

– Az igazságérzeted és a hasonló sorsú gyerekekért való felelősségérzeted felnőttkorodban is nagyon működik. Próbálod őket segíteni, többször kiírtál számukra pályázatot. Ez hogyan kezdődött?

– Egy rajzomért egyszer díjként ötszáz forintos vásárlási utalványt kaptam. Ahhoz képest, hogy nyolcvan forint volt a zsebpénz, ez nagy összegnek számított, és nem tudtam úgy elkölteni, ahogyan én szerettem volna. Felnőttként kitaláltam a rajzpályázatot állami gondozottak számára. Művészeti termékeket és fejlesztőeszközöket adok a díjazottaknak. Olyanokat, amelyeknek én is örültem volna annak idején, amelyek segítenek az előrehaladásban. Nálam nem csak három dobogó van a nyerteseknek. Minél több gyereket szeretnék segíteni.

– Egyszer jelen voltam egy olyan díjkiosztón, amelyre az egész országból jöttek gyerekek. Az már önmagában élmény volt számukra, hogy vidékről Budapestre utaztak a nevelővel. Aztán az is, hogy kiállítottad a műveiket, elhangzott a nevük, és találkozhattak általad meghívott híres művészekkel. Láttam, hogy a művészeti kellékek mellett még bicikli is volt a nyeremények között.

– Igen, a megjelentek nevét tombolán kisorsoltuk, így bárki kaphatta azt a két biciklit, nem csak az, aki ügyesen rajzol. Ez is inspiráló, hogy eljöjjenek. Tudom, hogy az intézeti vezetők szívesebben vennék, ha elküldenénk a nyereményt, de én arra akarom sarkallni őket, hogy hozzák el a gyerekeket.

– Hogyan lettél képzőművész?

– Egy barátom rajzolt, aztán én is elkezdtem. Ő tanítgatott, sok mindenre pedig magamnak kellett rájönnöm. Eleinte tust, tintát használtam, majd temperát és akvarellt. Szépen haladtam előre, elkezdtem rajzszakkörre is járni.

– Az intézetből aztán hogyan léptél ki az életbe?

– A többiek mondták bent, hogy félnek kijönni a „nagybetűs életbe”. Én nem féltem. Akkoriban kerestem meg az egyik festékgyártó céget, hogy segítsenek nekem, akár még úgy is, hogy munkát adnak.

– Egy ilyen zárt intézetben hogy találtál rá ilyesmire?

– Mondtam Horváth Kálmán barátomnak, hogy a temperafestéken rajta van a gyártó címe, és napokig győzködtem őt, hogy írjon levelet, mert szükségünk van művészeti termékekre. Én nem jeleskedtem a fogalmazásban, ő viszont perfekt volt. Végül megírta, és egy hónap múlva csomagot kaptunk. Az igazgató megijedt, hogy az intézetnek kell kifizetnie, de megnyugtattam, hogy adományként kapta a csoportunk. Így kezdtem el felvenni a kapcsolatot a kinti emberekkel. Úgy éreztem, hogy merni kell felvenni a kapcsolatot másokkal, merni kell nagyot álmodni. Egyszer élünk ezen a földön, nem kell megijedni az élettől.

– Hogyan kerültél Budapestre?

– Az említett festékgyártó kft.-nél tudtam elhelyezkedni, ők segítettek.

– Akkoriban a rajzfilmstúdiónak is dolgoztál. Hogyan találtál rájuk?

– Újsághirdetéseket is néztem, így bukkantam rá.

– A lelkészség mellett családsegítőnél is dolgoztam, és az egyik kollégámnak beszéltem rólad. Ő említette Zsigó Jenőt, a Magyarországi Roma Parlament akkori elnökét, hogy vele kellene felvenni a kapcsolatot.

– Igen, ennek kapcsán indult el a roma közösséggel való kapcsolatom, mert addig eszembe se jutott, hogy ilyen szálakat keressek. Zsigó Jenő meghívott egy képzőművésztáborba. Nekem akkor még idegen volt, hogy romák között legyek. Nem értettem, hogy mit keresek ott, mi közöm hozzá. Nehéz volt rádöbbennem arra, hogy a cigányság az identitásom része, és ezen a vonalon kell továbbmennem.

– Ahol ti felnőttetek, ott zömében cigány gyerekek voltak, de nem volt cigánytudatotok. Ott ez nem volt téma. Akkor szembesültél ezzel, amikor felnőttél. Előfordult, hogy például villamoson elhúzódtak tőled?

– Voltak olyan helyzetek, hogy nem értettem, miért húzódnak el. A boltban is sokszor utánam néztek, hogy nem lopok-e el valamit. Egy idő után rájöttem, hogyan lehet ezt kezelni.

– Szép időszak volt, amikor kelenföldi lelkészségem idején jártál az ifjúsági körbe. Megkereszteltelek, és akkor adtuk neked az Ádám nevet, ott szerveztük az első kiállításodat, amelyet Hubay Miklós író nyitott meg, aki a keresztapád lett. Balogh Tibi grafikusművész és Oláh Ibolya énekelt neked. Kialakult egy baráti kör, jártunk nyári táborokba, egyéb helyekre. Benned hogy maradtak meg ezek a kelenföldi évek?

– Sok minden maradt bennem ebből az időből. Jó volt az a közösség. A feleségemmel is elemezgetjük ezt. Az ő megfogalmazása szerint én olyan vagyok, hogy vagy kapásból elutasít valaki, vagy megérzi bennem a jóra törekvést, az élet szeretetét, és elfogad. Hitben és emberi kapcsolatok terén is sokat kaptam.

– Milyen a házasság egy ilyen kicsit bohém művészember számára?

– Sok évig kerestem a társam. Úgy láttam, hogy sokan nem fektetnek elég energiát a kapcsolatba, felületesek. Volt egy projektem, az Aroma roma köztéri kiállítás, amelyet én találtam ki, és azt vittük Szegedre. Ott ismertem meg a páromat.

– Aki szép szőke magyar lány, és szociális munkásként dolgozott.

– Igen, így van. Először csak figyeltem őt. Meg szoktam érezni, figyelve az embereket, hogy a másik olyan valaki-e, akivel tudok az úton együtt haladni. Figyelem, hogy a különböző szituációkban hogyan reagál. A legtöbb ember elillan, ha valami nem tetszik neki, azokkal nem lehet együtt haladni. Úgy láttam, hogy vele lehet. Ekkor következett egy időszak, amikor Szeged és Budapest között ingáztunk. Az is fontos volt számomra, hogy ő hogyan viseli a távkapcsolatot, mennyi energiát ér meg neki. Mert ahhoz, hogy egy házasság jó legyen, nem elég a szex, nagyon fontos az, hogyan lehet együtt élni. Azt is el kell dönteni, hogy a másik rossz tulajdonságait el tudjuk-e viselni.

– Olgival az esküvő óta már négy éve éltek együtt. Szép, családias szertartás volt, utána az udvaron főztünk lecsós csirkét. Azóta kaptatok egy csodálatos kisbabát.

– Egy aranyos kisfiút, Ádámot, akit szeretetben nevelünk.

– Mire akarod őt nevelni?

– Szeretném, ha lenne egy olyan úti csomagja, amellyel túléli az életet.

– És mi legyen abban a csomagban?

– Nem szeretném, ha még harmincéves korában is nekem kellene eltartani. Legyen nyelvismerete, olyan szakmája, amellyel pénzt tud keresni. – Eszedbe jut néha, hogy apa nélkül nőttél fel, és te most apa vagy?

– Nagyon jó érzés, hogy van családom, van gyerekem – sőt kettő, mert ajándékként kaptam egy kislányt is, Jázmint, akit a feleségem hozott a házasságunkba –, és jó dolgokra taníthatom.

– Nekem nagy élmény látni, ahogy férjként és apaként működsz. Sokszor azt mondják, a minta, amelyet láttunk, nagyon erősen befolyásolja, hogy ezekben a szerepekben hogyan viselkedünk. Neked nem volt családod, de azt látom, hogy nagyon jó apa akarsz lenni. Nem úgy, hogy mindent meg akarsz adni, hiszen nem kell mindig mindent megadni, de látom, hogy szépen működik a családi életed.

– Belőlem ez fakad. Szeretem őket, és jól akarom csinálni a dolgom.

– Még beszéljünk a hitedről is! Jézust is festetted, emlékszem.

– Igen, és hallgatok keresztyén zenét is.

– Hogyan látod a hit szerepét?

– Időnként átértékelem az életemet, azokon is elgondolkodom, akik körülvesznek, akik segítenek, és hálát adok azért, hogy élek, hogy ehetem az ételt, és sok minden másért is. Például amikor Hubay Miklós, atyai barátom meghalt, akkor a hit segített, hogy helyesen tudjak erről gondolkozni. Az emberek sokan nem tudják, hogyan viszonyuljanak a halálhoz, hogyan viseljék a veszteséget. Rájöttem, inkább örülnöm kell annak, hogy ismerhettem őt, hogy sok mindenre megtanított, hogy finom ételeket ettünk együtt. Tudatosítani kell, hogy eddig tartott egy ember élete, és annak kell örülni, hogy velünk volt. Azt látom, hogy a halálesetek kapcsán jönnek a kérdések: miért most, miért ő, miért így, és így tovább. Az emberek nincsenek felkészülve a halálra. Arra is tanítani kellene mindenkit, hogyan viszonyuljunk ahhoz, hogy saját életünk és szeretteink élete is mulandó. A szeretetet is tanítani kell, a halálhoz való viszonyulást is, és Jézusról is tanítani kell. Olyan nincs, hogy megszületünk, és mindent tudunk. Látom egyes családoknál, hogy csak úgy hagyják a gyerekeket, nem nevelik, és ebből lesz a rossz.

– A tehetséggondozó programban, amelyet elindítottatok, mire tanítod a gyerekeket?

– Alapdolgokra. Meg akarom szerettetni velük a rajzolást és a festést.

– Továbbra is azt kívánom, hogy a jó Isten áldjon meg, teljesedjék ki az életed, szolgálatod, hogy betöltsd azt a küldetést, amelyet kaptál.

A szerző egyházunk országos missziói lelkésze.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 25. számában jelent meg, 2016. június 26-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.