Lasán Pál, a szeretetszolgálat és a helyi evangélikus egyházközség mindenese, egykori rendőr mindenkit és minden házat ismer. „Ott lakik a Guszti, nemrég jött nekem szemetet lapátolni a temetőbe… Az ott a csirkés Jani anyjáé volt, én szereltem föl neki a teraszt. Mostanra megette az idő… Ide jártunk egy idős nénit inzulininjekciózni… Itt a svéd lakik (állítólag valóban svéd állampolgár – a szerk.), itt meg az Olga, nézzétek” – állunk meg egy gazzal benőtt, a kerítéstől igen távoli viskónál. Nem mondanánk meg, hogy ez valakinek az otthona. Később – már benn a szeretetszolgálatnál – a ház lakójával is találkozunk, de addig még ér bennünket néhány meglepetés.

Lakhatatlan lakhatás

Nehéz az objektív szemlélő szerepét tartani, amikor az első – egykori – présháznál megállunk. Kitaposott ösvény vezet az ablak-ajtó, burkolat és – egy belső, kis zugot leszámítva – oldalsó fal nélkül maradt házikóhoz.

Az út egy szebb napokat látott pincéhez vezet, amely boroshordók helyett most szeméttel van tele. Balra a valamikori előtér vagy tornác egy lepusztult zöld fotellel, mellette a gondosan befőttesüvegbe gyűjtött cigarettacsikkek már árulkodók, de nem akarjuk elhinni, hogy itt lakik valaki. A nagyobb szobából is lomhalom ömlik kifelé, a széthordott fal irányába, de a kisszoba és a pokróccal gondosan eltakart ajtókeret megerősíti a gyanút. Belesünk a függönytakaró mögé, odabenn matrac, mellette egy ballon víz, a falon szög, rajta koszos törülköző lóg. Az ablakban egy tiszta tejfölösdoboz fóliával letakarva, benne só.

Szédelgünk a szagtól és a látottaktól, ahogy továbbindulunk. Fazekas Zsuzsa, a szeretetszolgálat szociális alapellátásért felelős vezetője kiszúrta az ételhordókat a szemétkupacban: „Valószínűleg ő is az ellátottunk” – mondja leplezetlen döbbenettel.

Illanicz Györgytől, a szeretetszolgálat intézményvezetőjétől útközben sok mindent megtudunk a helyi viszonyokról. Pilis Pest megye egyik legnagyobb külterületi résszel körülvett települése. Közel tizenkétezer ember él itt – közülük egy-kétezer a külterületeken –, felekezeti megoszlás szerint mintegy ötezren evangélikusok. A Magyarországi Evangélikus Egyház néhány évvel ezelőtt – helyi lelkészek kezdeményezésére – indította el a kis szeretetszolgálatot, amely a helyi önkormányzattal együttműködve szociális munkát végez a településen. Szolgáltatásaik és ellátottjaik köre egyre bővül, ma már összesen harminc embernek adnak munkát, körülbelül százhúsznak pedig különböző ellátásokat biztosítanak.

Illanicz György elmondta: „Vallási és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül segítünk kül- és belterületi lakosoknak, szociális vagy egészségügyi szempontból rászorulóknak egyaránt. A szociális étkeztetés keretében hatvan ember kap nálunk méltányos térítési díj ellenében kétfogásos ebédet hétköznaponként, ingyenes népkonyhán pedig negyven rászoruló egy tál ételt.” Utóbbiak többnyire bejelentett lakcím nélküliek. A kistelepüléseken a hajléktalanság másképp fest, mint a nagyobb városokban: az utcákon hontalant nem látni, ők többnyire ismerősöknél, rokonoknál húzzák meg magukat, vagy – az ismertetett példa alapján – a lakatlan külterületi házakba költöznek.

„Itt a szeretetszolgálat egyik munkatársa lakik, aki azért költözött ki ide, az egykori szőlőjükbe a központból, hogy ne hordják szét a családi birtokon álló házat” – mutat egy takaros házra és telekre Fazekas Zsuzsa.

„Ezt a széthordást nem úgy kell elképzelni, hogy hordákban járnak a fosztogatók, ez biztonságos környék – magyarázza a helyzetet Lasán Pál. – A tulaj nélkül maradt, hosszú évek óta lakatlan présházak használható részeit hordják szét és adják el, vagy használják saját házaik toldozásához-foldozásához.”

Tényleg egészen elképesztő építészeti megoldásokat látunk útközben. A szedettvedett tákolmányok és széthordott présházak között sok olyan ház is van, amelyik szemre többet érne, ha a Balatonnál vagy bárhol máshol lenne, vagy ha vezetne ide jobb minőségű út. A szeretetszolgálat gondnoka szerint „mindenki az út miatt panaszkodik, de hát nem véletlenül tudták ilyen olcsón megvenni itt a házakat: ha lenne út és összkomfort, akkor nem ennyibe kerülne itt az élet”.

Vadromantika újratöltve

Különben a környék akár vonzó is lehetne: lankás utak, buja növényzet, és tényleg harapni lehet a csendet. A még jól kivehető szőlősorok és egyéb részletek egy egykori romantikus világ képét idézik, amikor még mindenki szőlőt, gyümölcsöt termesztett a környéken, vagy ide járt pihenni, elvonulni a világtól – ahogyan a helyiek emlékeiben él.

Vadregényes az a kis udvar is, ahol legközelebb megállunk. Felvert sátor és köcsögfa áll a közepén, rajta a népi cserépedényektől a műanyag játékokig mindenféle tárgyak. Rendben tartott hátsó kert, libák és kutyák az udvaron. Egy nő jön ki érdeklődni, mi járatban vagyunk erre. Nyilatkozni nem szeretne, nyolc gyereke és sok unokája van Pilisen, akiket nagyon megviselt, amikor a területről szóló híradások után az iskolatársaik számára kiderült, hogy kukás az apjuk, és hogy hogyan élnek.

A nő tizenhét éve költözött ide a gyerekeivel, mivel el kellett hagynia a férjét, és máshol nem tudott házat venni. Az érdekes építészeti megoldásokkal kiegészített kis házban már csak két fia lakik vele, de a többiek is helyben, Pilisen maradtak. Semmilyen rendszeres jövedelme nincsen. Egyik vele lakó fia raktárosként dolgozik egy négy kilométerre lévő szupermarketben – ahová a fiú mindennap gyalog jár –, ő ad haza valamennyit. Ebből meg állattartásból, termesztett növényekből „elvan”. Ezenfelül évente két segélycsomag jut még el hozzá.

Áram nincsen, a levágott állatok húsát a fiánál, néhány poros utcával lejjebb tudja tárolni. Disznó, csirke, liba, nyulak – van minden, mint egy rendes gazdaságban.

Jó időben kinn alszik a sátorban, mert szereti ezt a csendet. A mobiljáról internetezni tud, követi és szereti a híreket, de a telefont tölteni is csak a fiánál tudja.

Erdélyből a göröngyös útra

Muskátlis kis háznál állunk meg legközelebb, ahol egy tizenhat éve Erdélyből idetelepült hölgy lakik. „Nem volt sok pénzünk, de nem akartuk a gyerekeinket a megélhetésünkkel is terhelni. Gondoltuk, jobb az önállóság, és annyiból, amenynyink volt, itt tudtunk házat venni. A környék különben tetszett, és azt gondoltuk, hogy csak fejlődik majd valami, de semmi nem változott. A legnagyobb probléma az út, mert egy-egy nagyobb eső után itt faltól falig úszómedence van.”

Lassan elindulunk a szeretetszolgálat bázisára. Útközben találkozunk az ebédszállító autójukkal, és ha már itt van Lasán Pál, besegít: leakaszt egy üres ételhordót, és helyére tesz egy telit az egyik kapura. Utolsó állomásunk a poros külterületi sorokon – ahol utcanevek sincsenek, csak dűlők és helyrajzi számok – idegenvezetőnk egykori családi birtoka. Ez a ház nemrég volt felújítva, viszonylag újak – voltak – a burkolatok, de amit lehetett, innen is elvittek. „A régi tulajdonosok agyoncsapnák a mostaniakat, ha látnák, hogy mi van itt” – mondja. És mi van a még lakatlan házak mostani tulajaival? Nem járnak erre, eladták vagy el szeretnék adni, de vagy túl olcsón, vagy már egyáltalán nem lehet, vagy egyáltalán nem számít már nekik a ház, a telek, a környék sorsa.

„Nélkülük nem tudnánk megélni”

Benn, a szeretetszolgálatnál is túl vannak már az ebéden, amikor megérkezünk. Az idősek nappali klubjába minden reggel húsz főt hoznak, aztán délután hazaviszik őket. Itt kapnak teljes ellátást, tudnak mosni és tisztálkodni – ez különösen fontos, hiszen legtöbbjüknél otthon nincs bevezetve a víz. Itt közösségben lehetnek, beszélgethetnek, olvashatnak, tévézhetnek. Van egy kiskert is, ahová paradicsomot ültettek, azt szokták gondozni – vezet körbe Fazekas Zsuzsa. A szeretetszolgálat munkatársai ottjártunkkor éppen egy rendhagyó napközis tábort készítettek elő. A tervek szerint az itt dolgozók gyerekei együtt töltenek majd egy hetet az idősek klubjának tagjaival; közös főzések, közös étkezések és közös élmények várhatók.

Az ebédlőben már összekészített csomagokkal várják a hazautat a klubtagok, de Olgával és Évával a társalgóban beszélgetünk. Mindketten Budapestről költöztek Pilisre tíz-tizenkét éve. Évának jót tett a vidéki levegő, Olga viszont hiányolja Budapestet, mint mondja, tömegben érzi jól magát. Egykor mindketten a kereskedelemben, illetve a vendéglátásban dolgoztak, és itt volt szőlőjük. Aztán a szükség úgy hozta, hogy ki kellett költözniük a komfort nélküli házaikba.

„A legnagyobb probléma az út – erősíti meg a már telepen hallottakat Éva. – Nagyon sok fiatal, kisgyerekes család költözött mostanában a környékemre a jó levegő meg az anyagiak miatt. Barátságosak, rendesek, kedvesek. Csöndben vannak, nyugodtak ahhoz képest, hogy így élnek. Látom őket, hogy kicsi gyerekekkel, babakocsival jönnek-mennek a földúton. Próbálnak munkát találni, élni valahogy.” Bár a vidéki életet teljesen másképp értékelik, abban nagy az egyetértés, hogy „a szeretetszolgálat nélkül nem tudnánk megélni”.

„...élek-e még”

A nap itt tölthető része lassan a végéhez ér. Kálmán bácsi fogja a kimosott ruháit, kisétál a kapu elé, ott várja a szeretetszolgálat autóját, amely hazaviszi. Beszállunk mi is, és egy konténerháznál állunk meg, amelyben Kálmán lakik. Megengedi, hogy bekísérjük. Itt minden az ő és az édesapja keze munkája. A házi készítésű villanyradiátor a falon az egyik büszkesége: „Ez olyan meleget csinál, hogy ha télen bekapcsolom egy-két órára, amikor így hazajövök, meleg van egész éjszaka.

Most teregetni fog, aztán tesz-vesz az udvaron, este pedig filmet néz – nagy kupacban állnak a VHS-kazetták az egyetlen kis szoba ágyának támláján. Mellettük egy játék baba is, „az a lányomtól van” – mondja Kálmán, aki az anyagiak miatt (ennél többet nem árul el) évekkel ezelőtt minden kapcsolatot megszakított egyetlen gyermekével. „A szomszédtól tudom, hogy néha interneten megkérdezi tőle, hogy élek-e még. De ide nem jönne bocsánatot kérni.”

Kimegyünk még kicsit az udvarra, a kutya is megbarátkozik velünk lassan, aztán autóba ülünk. Mire hazaérünk, majdnem elfelejtünk mindent és mindenkit, de még mielőtt teljesen elfelejtenénk, lejegyezzük és visszanézzük a látottakat, hogy legalább emlékünk legyen arról, milyen az élet 2016 júniusában negyven kilométerre tőlünk, egy teljesen más világban.

Kiss Tamás képriportja:

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 29. számában jelent meg, 2016. július 24-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.