Hidat emelni a karneválozók és az Isten háza közé

Hidat emelni a karneválozók és az Isten háza közé

Share this content.

Szöveg: Médl Sándor, fotó: Művészetek Völgye
Kapolcs – Amikor tavaly elvállaltam a Művészetek Völgyének kapolcsi evangélikus rendezvénysorozatán a közreműködést, még nem sejthettem, hogy a templomba bejövet és kimenet majd jó néhányan keresztet vetnek. Ez is, meg a baráti beszélgetések is a valódi ökumenét jelzik.

Kinn, a civil forgatagban sok fiatalt láttam, a pólójukon „Völgymunkás” felirattal.

Aki bekukkantott hozzánk, hát ha még le is ült, szívélyes, közvetlen fogadtatást tapasztalhatott, igét, keresztény énekeket és zenét hallgathatott. Sőt nézhetett hasonló tárgyú filmeket is. És választhatott sok-sok szép, lapos kavicsból, amelyekre rövid szentírási idézet volt fölpingálva. Igen jól emlékszem egy szimpatikus, háromtagú családra: középkorú apa, anya és várandós nagylányuk. Utóbbitól megtudtuk, hogy akkortól két hétre várta a kisbabát. Leült a szülei mellé, olvasni kezdte a kavicsüzenetet, és egy pillanat alatt eleredtek a könnyei. A szülei is elolvasták, aztán mindhárman hálásan, meghatottan pillantgattak hátra az alkotóhoz. Tóthné Julika Csótról az utolsó padsorban, a helyszínen írta-rajzolta a kavics-Bibliát.

Néhányszor átnéztem a „konkurencia” felségterületére is, a katolikusokhoz, akiknél szép, emelkedett hangulatú zenék és énekek voltak hallhatók, de állítom – katolikus létemre –, hogy „nálunk”, a Luther-féle standon sokkal emberközelibb volt minden. A legsikeresebb a felvidéki vendégek műsora lett Embernek fia, állj fel címmel.

Volt pincemozink is, háromszáz méterre a templomtól, hasonló témákkal, tartalommal és hasonlóan közvetlen beszélgetésekkel. A rendezvényeink eredeti célja az volt, hogy hidat emeljünk a karneválozók és az Isten háza közé. Talán jövőre megtehetjük, hogy diszkréten kivisszük az örömhírt a pavilonokhoz, sátrakhoz.

Addig is hadd ajánljam mindenkinek azt a rövid, alig nyolcperces filmet, amelyet a Pest melletti kedves Bakondi családnak köszönhetően ismerhettünk meg. „Civil Golgota”-ként maradt meg bennem a film, a valódi címe A híd. A cselekménye tömören: egy vasúti forgalmista, aki minden örömét egyetlen kedves, intelligens kisfiában lelte, iszonyú választás elé került egy alkalommal. A váratlanul közeledő vonat előtt a vasúti híd épp föl volt húzva. A veszélyt a közelben lévő kisfiú vette észre előbb, segíteni akart az apunak, megpróbálta elérni a híd állítószerkezetét, ám eközben beesett a két hídelem közé. Drámai pillanatok. Az apa mindent látott a vezénylőfülkéből... Ha a vonat utasait menti meg, akkor az összezáruló hídelemek agyonnyomják a fiacskáját. Csak másodpercei maradtak meghozni a döntést. Iszonyatos vívódás után végül fájdalmasan kiáltva, zokogva lerántotta a kapcsolóberendezés karját. A vonat zökkenőmentesen átjutott a hídon.

Mi tudjuk, hogy kétezer éve ott a Golgotán elsötétedett az ég, hogy elhangzott: „Elvégeztetett”, hogy a templom kárpitja kettéhasadt, hogy Mária ott állt a kereszt alatt gyászban, meggyötörten, hogy lelkileg összeroppant a tizenegy tanítvány, hogy a kivégzőosztag parancsnoka így kiáltott föl: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!”

De vajon mit érezhetett Ő, aki ott fönn a mennyben meghúzta a műszer karját?

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!