– Ön szerint idővel összekeveredhetnek vallások?

– Nem ezt látjuk. A mohamedizmus vagy az iszlám, ami a kereszténységre nézve a legfőbb veszélyként jelenik meg Európában, a legkésőbbi monoteista vallás, bizonyos értelemben a zsidó–keresztény kultúrából, hagyományból, törvényekből merítve építette fel a maga világát, de egészen más rendszer szerint működik. Azt is mondhatnám, hogy bizonyos értelemben antitézise a kereszténységnek. Hogy ebből szintézis vagy keveredés jönne össze, én nem gondolom. Inkább sokkal nagyobb veszély az, hogy vagy a demográfia miatt, vagy akár az erősebb identitás miatt – a nyugati kereszténység identitásválságban van – ez a fajta iszlám gondolatmenet, életkeret elnyomja és kiszorítja azt, ami itt őshonos.

– Ebből az következik, hogy átrendeződik Európa vallási térképe?

– Ha azt a migránsmozgást nézzük, ami most Európát éri, és szilárdan a számokra, demográfiai adatokra hagyatkozunk – persze nem szabad sosem csak a számokra hagyatkozni, mert mindig vannak váratlan fordulatok, ezt is megtanulhattuk a történelemből –, akkor ennek bizony van realitása. Ez borzasztó kihívást jelent a keresztény Európa számára, mert erre nincs felkészülve. Integrációról beszélünk, de hogyan integráljunk, ha a saját identitásunkban is gyengék vagyunk? Integrálni csak erős identitás tud.

– Az evangélikus egyház tud-e valamilyen módon segíteni a menekülteknek?

– Igen, és nemcsak a magyarországi. A német evangélikus egyház például nagy erőkkel vett részt a karitatív szolgálataival az azóta a németek által is elismerten elvétetett mindenféle kritika nélküli befogadásban. A krízis idején, amikor napjában ezrek, tízezrek érkeztek Magyarországra, mi rögtön felajánlottuk az államnak a segítségünket. A diakóniai szolgálatunk, a civiljeink, önkénteseink, gyülekezeteink, ahol lehetett – főleg a krízispontokon – rendelkezésre álltak. Ez így is helyes, az egyháznak ez a dolga. Az egyháznak az a dolga, hogy az állammal együttműködve a valóban bajba jutott embereknek, az úton lévőknek segítséget nyújtson, hogy támogassuk azokat, akik ilyen vagy olyan módon ránk bízattak.
Mióta a kerítés áll, Magyarország bizonyos értelemben védett helyzetben van. A mi lehetőségeink most azt kínálják, hogy az itt ragadottaknak segítséget adjunk az állammal együttműködve. Nyíregyházán egy integrációs házat nyitottunk, ahova a közeljövőben válasszuk ki azokat a családokat, amelyek beköltözhetnek. Innen elindulhatnak, nyelvet is tanulhatnak. Lehet, hogy mindez csepp a tengerben, de ezt nekünk is tanulnunk kell. Hiszen ez mindenkit váratlanul ért. Abban az esetben, amikor a humanitárius segítségen van a hangsúly, a jövőben is együtt kívánunk dolgozni a civil szervezetekkel, társegyházakkal, és elsősorban az állammal.
Teológiai szempontból ugyanakkor látnunk kell, hogy a kereszténység megőrzését – például a saját identitásunk megerősítésével, hogy térjenek vissza a templomokba az emberek és tanuljanak meg imádkozni – nem lehet megspórolni. Csak így lehetséges – még ha sokan jönnek is ide idegenek vagy másvallásúak –, hogy itt az a fajta hagyomány és szabadság, ami a kereszténységből, a reformációból, bizonyos értelemben a felvilágosodásból következik, megmaradjon. Ha ezt nem tudjuk megőrizni, akkor itt száz év múlva egészen más világ lesz.