– Mindig is érdekelték az emberek?
– Igen. Sokáig színész szerettem volna lenni, majd az élet a televíziózás felé terelt. Nem véletlen, hogy a színészi pályát akartam választani, hiszen a művészekben ugyanaz a késztetés van meg, mint az újságírókban: egy mélyről jövő kíváncsiság a világ, az emberek iránt. Továbbá az, hogy ezt jó volna megmutatni másoknak is. Az én esetemben a Jóisten volt az, aki „helyrepofozta” a pályaválasztásomat: „Igen, a késztetésedet jól érzed, de te nem színész, hanem riporter, tévés vagy.”
Ez a késztetés azóta is erősen bennem van. Időnként önvizsgálatot tartok, nem szeretném, hogy rutinszerűvé váljon a hivatásom. Az igazi kíváncsiság tud igazi kérdéseket szülni, amelyekre igazi válaszokat kaphatunk. Ahogy annak idején a matematikatanárom mondta a gimnáziumban: egy probléma megoldása egy jó kérdés feltevésével kezdődik. Az életünkre is vonatkozik ez a fajta bölcsesség. Ha az ember valóban kíváncsi ezen a pályán, akkor nem az mozgatja, hogy önmagát mutogassa, hanem azok az emberek érdeklik, akikkel találkozik.
– Akkor tehát Isten a lehető legjobb helyre „pofozta” önt.
– Játékkal és sporttal foglalkozom évtizedek óta. Mindkettőben – kicsiben – benne van az élet esszenciája: a győzelem, a vereség, a tudás, a játék, a munka, az alázat, az együttműködési képesség. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy játék közben – idetartozik a sport is – előbb-utóbb mindenkinek láthatóvá válik az igazi egyénisége.
Értékké konvertált talentumok
– Nem akármilyen családból származik. Ükapja Gundel János, a híres vendéglős volt, de ismert az anyai ágon a Bujtor–Frenreisz–Latinovits fivérekkel való rokonsága is. Milyen gyökerek tartják önt, milyen értékeket kapott a szülői házban, gyermekkorában? Mi bizonyult a legidőtállóbbnak ezek közül?
– Azt a furcsa elegyet említeném, hogy a tehetséget hogyan kell értékké konvertálni. Volt egy dédnagyapám, aki jegyző volt Kolozsváron. Kiderült, hogy kimagaslóan tehetséges operaénekes is. 1905-ben szerződést kapott Budapesten, az Állami Operaházban. Ő, Székelyhidi Ferenc lett az intézmény első magánénekese, később a Zeneakadémia igazgatója. Vagy említhetném apai nagyapámat is, aki magyar–latin szakos gimnáziumi tanár volt, igen elhivatott ember. De a Gundel-ágon is sorolhatnám a mintává vált életutakat: Gundel János és Károly, ük- és dédapám sem a szerencsének köszönhette, hogy máig maradandó értéket hozott létre. Olyan példákat láttam magam körül, akik felismerve a talentumukat, hozzáadták a munkát, a szorgalmat, az alázatot – és tudtak élni a tehetségükkel.
Azt gondolom, hogy a Jóisten azért ad tehetséget az embernek, hogy azzal is próbára tegye. A családom tagjai megfeleltek ennek a próbának, nem herdálták el azt, amit kaptak, hanem értékké tudták változtatni. Ez meghatározó szellemi-lelki örökségem.
– Három gyermeke van. Nekik is továbbadja mindezt?
– Példát igyekszem mutatni nekik. Én egyik dédapámat sem ismertem személyesen, csak a két nagyapámat. De ők sosem mondták nekem, hogy „kisunokám, ez így van, ezt így kell csinálni”, hanem az életük volt olyan, ami beszélt. Rengeteget beszélgetek én is a gyerekeimmel a világról, értékekről, döntésekről – például arról is, amit nemrégiben meghoztam. De sosem mondom nekik, hogy „nézzetek apátokra!”. Ők látják, hogyan élek, hogy a sikereim mögött mennyi munka van, hogy hétvégén hány órán át készülök a hétfői forgatásra, százszámra kérdéseket olvasok, néha hajnalban megyek el, és éjszaka jövök haza – ez nyilván egyfajta példamutatás. Más súlya van annak, ha valaki elszúrja az életét, és azt mondja a gyerekeinek: „ti ne csináljatok így”, bár biztosan az is tanulságos. Ám az egy másik út, amikor munkát, alázatot, kitartást tesz az ember a dolgokba.
Az interjú teljes terjedelmében a csaladhalo.hu oldalon olvasható el.