De mivel Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és bizonyságot teszek kicsinyeknek és nagyoknak. (ApCsel 26,22)

Nem kell ahhoz az ötszázadik évfordulót ünnepelni, hogy Pál apostol szavairól ne egyből Luther „itt állok, másként nem tehetek” jól ismert mondata, hitvallása jusson eszünkbe. Az asszociáción túl a helyzet hasonlatossága is passzol. Pál apostol Agrippa király előtt védheti meg tanait, míg Luther a wormsi birodalmi gyűlésen elhangzott beszéde végén mondja el vallástételét. Az életükkel játszanak. Mind a két értelemben. Az egyik értelemben: az életükkel játszanak, hiszen a világi hatalom törvényei alapján halálbüntetést érdemelnek. A másik értelemben: az életükkel játszanak, az örök életükkel, hiszen ha nem szólnak, nem tesznek bizonyságot, nem végzik el küldetésüket.

Most azonban a magunk számára is vegyük végig ezt a mondatot!

Vajon meglátjuk-e Isten segítő szeretetét, amely életünk minden napján felcsillan? Könnyű mondani, de sokszor nehéz megtapasztalni, hogy Isten mikor is segít. Istenben elmerülő életre van szükség ahhoz, hogy ilyen magabiztossággal tudjuk elfogadni, hogy a jó és a rossz, azaz a jónak vagy rossznak látszó dolgok mögött is Isten segítő keze van.

Az Ő keze állít most ide. Engem most a mikrofon elé. Téged, testvérem pedig arra a helyre, ahol most állsz a rádiót hallgatva. Munkában vagy pihenésben, betegágyon vagy éppen betegágy mellett. Örömben vagy bánatban. Nyugodt békében vagy éppen megpróbáltatások között. A hely adott. Nem kell ahhoz messzi földrészeket bejárni, vagy idegen népeket felkeresni, hogy hirdetni tudjuk az Úr megsegítő szeretetét.

Nem vagyok én lelkész – mondják sokan. Mit mondjak, nem tudom én ezt jól és pontosan megfogalmazni. „Konvenciók, bevett szokások hideg vaspántjai szorítják lüktető, eleven húsig lenyúzott szívünket” – írja Rab Zsuzsa Vaspántok című versében. Bár ő is küzd a bizonyságtételének formai akadályaival, hiszen újra és újra felteszi a kérdést: Ugye, bolondnak tartanának?, mégis pont ennek a versnek jelenetei segítenek talán lerázni ezeket a vaspántokat. Hiszen jó szóval és belőle táplálkozó élettel szólítja meg a fiatal kalauzt, a bottal kopogó nyugdíjast, az útkövezőket és a torzonborz kamaszt, majd végül a padon sütkérező, újságpapírból eddegélő nénikét. Mert minden szava, mozdulata arról tanúskodik, amiről, illetve akiről Pál apostol és Luther Márton. Az értünk szenvedő és meghaló Jézus Krisztusról, aki először támadt fel a halottak közül, hogy világosságot hirdessen népének és a pogányoknak, mint ahogy ezt igénk folytatásában olvashatjuk.

Álljunk be hát a bizonyságtevők sorába akár most. Hívjuk fel régen hallott szerettünket! Küldjünk sms-t annak, akiről tudjuk, hogy haragszik ránk. Vagy egyszerűen szólítsuk meg szeretettel a mellettünk állót Isten örömüzenetét hordozó igéjével! Békesség néked! Ne félj! Isten megváltott! Ámen.