Szólj be a papnak! Annak, aki előtt már nyelvünk is szalutál? Igen, a tisztelendő atya maga kéri. Méghozzá provokatívan, ha lehet. Abból sülhetnek ki mélyre nyúló, messzire vivő, lélektápláló beszélgetések a Bakelit klubban vagy a Campus Fesztiválon. Én ez utóbbin sétáltam bele a különböző felekezetekhez tartozó hívőkből, lelkészekből, papokból álló társaságba, amelynek a természetessége volt a legfeltűnőbb. Helyet szorítottak a padon, sörrel-vízzel kínáltak, nem rekesztettek ki a poénokból, perceken belül nevettem én is. Nem is akartak tőlem többet. Talán nem is lehet ettől többet adni, minthogy otthon és biztonságban érezzem magam. Jót akarni – talán ez a keresztény értékek vezérfonala?

– A Szólj be a papnak! sorozat lassan egy éve biztosít fórumot a lelkészek és érdeklődők kötetlen hangvételű beszélgetésére. Hogyan indult és te hogyan kerültél bele képbe?

– Asztalos Richárd: Azért vagyok kiváltképp büszke erre a sorozatra, mert civil kezdeményezésből indult. Volt pár fiatalember, akit érdekelt, milyen válaszokat ad az egyház és bátorítottak minket, lelkészeket, papokat arra, hogy kilépjünk a jól megszokott elefántcsonttornyunkból, a templomokból. 2016 szeptemberében lettem a Debreceni Evangélikus Egyházközség igazgató lelkésze, s egy református fiatal hívott el vacsorázni, majd megosztotta velem az ötletét. Én a korábbi tokaj-hegyaljai szolgálatom során is formabontó alkalmaknak adtam helyet, teret. Azt gondoltam, ha az emberek nem jönnek oda, ahol vagyunk, menjünk oda mi hozzájuk. Ha bezárkózunk és várjuk a hívőket, akkor számolnunk kell azzal, hogy a társadalom elöregedése miatt egyszer nem lesz kinek prédikálnunk. Számtalan kérdése van az embereknek. Van, amit sem a Bakelitben, sem itt nem mernek feltenni. Nyilván érkeznek illuminált állapotban is se füle, se farka kérdésekkel. De olyanok is, akik akár több tíz éve ülnek a templomok padsoraiban. Szerintem, ha itt meglátnak bennünket, az olyanfajta bizonyságtétel, aminek nagyobb ereje lehet, mint ha egy lelkész a templomban vagy a hívein keresztül elér egy bizonyos embertömeget. Ennek a sátornak bizonyító ereje van, hogy élnek keresztény értékrend szerint, Jézust követve fiatalok, és jól érzik magukat.

– Lackfi János, korunk egyik népszerű költője vallja, kereszténynek lenni vagány dolog. Mit mondasz a fiataloknak, szerinted mitől az?

– Asztalos Richárd: Amikor látod ezeket a keresztény fiatalokat, elgondolkodsz, hogy mi különbözteti meg őket a többiektől. Ugyanúgy használják a közösségi médiát, vagy éppen isznak egy sört. De az életüknek van egy kánonja, olyan vezérelve, amit az egyházban kaptak, láttak meg, és igyekeznek ezt a mindennapjaikban alkalmazni, ennek megfelelően élni ebben a világban. A fesztiválon is kitűnik, ami a világot ma jellemzi: sokan felveszik a legjobb ruhájukat, kiköltekeznek, mutatnak egy hamis képet, aztán lehet, hogy hó végén kenyérre sincs pénzük. Az egykori esperesem mondta, hogy a világnak nagyon jó a kirakata, de az áruja hagy némi kívánnivalót maga után. Az egyháznál pedig épp fordított a helyzet. A kirakat sokszor elég gyéren van berendezve, de a tartalom, az, amit hordoz, amit képvisel, a legdrágább kincs a világon. Arra kellene rámutatni, hogy nekünk értékes portékánk van, amit szeretnénk átnyújtani. Ez nem azt jelenti, hogy a célunk az volna: az emberek azonnal legyenek egyháztagok. Nem elvárásokkal jövünk ide. Lehet, hogy az itt járt fiatalok csak egy jó élménnyel mennek tovább, hogy befogadó közösségben voltak, és a tapasztalással, hogy a keresztények, a lelkészek nem különböznek tőlük. Az egyház felkínálja a javakat, amelyek nem a sajátjai, hanem Istentől származnak, csak át tudja adni azokat.

– A fiataloknak, akik számára épp a szabadság az egyik legfontosabb „létfeltétel”, az egyházhoz tartozásban talán a keretek, a szabályok közé szorulás érzése a legtántorítóbb. Miért nem elég „csak” hívőnek lenni, miért fontos szerinted vallásgyakorlónak?

– Asztalos Richárd: Ha hitről beszélnek az emberek, gyakran elhangzik: „hiszek én a magam módján”. A hit így keretek nélkül való, innen-onnan hallott információkból kreálok egy nekem tetsző vallást, amiben van egy kicsi ezotéria, egy kis reinkarnáció, egy kis misztika, és némi filozófia. A keretek azonban kapaszkodók is. Egyszer egy érdekes misén vettem részt, egy mozgássérült görögkatolikus pap tartotta. A mondanivalója megragadott. Arról beszélt, hogy amikor egy építkezéshez sódert hoznak, nejlont terítenek le, vagy keretet csinálnak neki, s oda borítják le. Ha nem így tennének, a szél, az eső egybemosná a talajjal, így az egész egy masszává válna, eltűnne a sóder. Valahogy így van az egyházzal. Kétezer éve megvan a maga tanítása, ami a Szentíráson alapul. Ezt igyekszünk a zsinórmértékünknek tartani. Ez az embereknek hosszú időn keresztül kitartó kapaszkodót ad. Mint azoknak az időseknek, akikkel korábban rendszeresen találkoztam. Az egyik idősek otthonába jártam istentiszteletet tartani úgy, hogy egy evangélikus lakó sem volt. Az ott élőknek teljesen mindegy volt, hogy milyen vallású pap misézik, hétről hétre jöttek. Átéltek egy vagy két világháborút, elvesztették az egészségüket, esetleg párjukat, csecsemőkorú gyermeküket, akár lehetett feleslegesség-érzetük, s a vallásgyakorlás igazi kapaszkodót jelentett nekik. Nem megkötözni akarjuk az embereket, csak rámutatni a keresztény értékekre, s arra, amit a Bibliából megértettünk. Papja is válogatja, nem mindenki nyitott, van, aki ki nem tenné ki a lábát a templomból. Nem kell tolakodónak lennie az egyháznak, de szeretnék lehetőséget biztosítani annak, akinek kérdése van és keresi rá a válaszokat.

– Konkretizáljuk a legfontosabb keresztény értékeket. Melyek azok, amelyeket minden felekezetnek kötelessége közvetíteni?

– Asztalos Richárd: A Pál apostol által megírt hit, remény szeretet. E hármas legyen bennünk. Továbbá hűség a házasságban, barátságban. Szelídség, a másik ember elfogadása, segítése. Tisztelet. Méghozzá őszinte. Kierkegaard mondta, hogy nem mindegy, miért nem ölsz embert. Azért, mert tiszteled benne Isten teremtményét, vagy mert tartasz a börtönbüntetéstől. Ma az értékválság idejét éljük, lelki böjt van. A testünket igyekszünk jóllakatni, de a bennünk lévőre kevés időt, figyelmet fordítunk. Pedig Isten szeretetének a mindennapokban való felfedezésével táplálható a lélek.

– Mondanál olyan pillanatokat az életedből, amikor erősen érezted Isten jelenlétét?

– Asztalos Richárd: Mindennap rá tudok csodálkozni, amikor felkel a nap, rám mosolyog a feleségem, vagy bármilyen örömöm van. De sok esetben akkor tapasztaljuk meg a megtartó kegyelmét, amikor úgy érezzük, hogy eljutottunk a saját teljesítőképességünk határáig. Amikor érezzük a végességünk, azt, hogy valami már nem rajtunk múlik. Akár egy vizsgaidőszakban is megélhetjük ezt.
Amikor elveszítettem az édesapámat, a hitemben találtam vigaszt, ez megtartó erővel bírt. A párválasztásnál is fontos volt, hogy Isten elé tudtam vinni a kérdéseim, elmélyülten, imádságban. Sokszor az ember magával sem őszinte. Eltereli a felvetődő gondolatokat, önmagát ámítja. A papnak hazudhat, de Istennek nem. Őszinte imádságból erőt, bátorságot lehet meríteni. Nekem is vannak kudarcélményeim, amikor egy szerintem nagyon színvonalas programot szervezek, és nem jön el rá senki, de a fordítottja is igaz: három visszajelzés érkezik egy alkalomra, s kérdezik a szervezőtársak, hogy hány főre készüljenek a vendéglátással, én pedig bizakodva rávágom, hogy ötvenre, és még ennél is többen érkeznek.

– Melyek a leggyakoribb kérdések, amelyekkel „beszólnak a papnak”?

– Asztalos Richárd: Például az, hogy az egyház a legnagyobb maffia? Vagy a tegnapi pódiumbeszélgetésen is volt egy nagyon jó: Ha felújítják a templomot ötvenmillió forintból, akkor miért hagyják, hogy a hívek mellette lévő lakásai lepukkantan álljanak ott. Az egyház karitatív tevékenységét kérdőjelezték meg. Nem ismerik azt, pedig van. Kérdezték, hogy a perselypénz a papé lesz-e; mennyit keres egy lelkész; mit csinál a vasárnapi misén kívül. Nem tudják, hogy hittant tart, családokat látogat, keresztel, esket, temet és különböző programokat szervez a gyülekezeti tagok részére. Sok általános tévedés van a köztudatban, hogy az egyház egy Krőzus, ahol élén áll pénz és az utolsó bankókat akarják kikönyörögni a hívek zsebéből, miközben ezeket nyilvánvalóan arra fordítják, hogy az egyház infrastruktúráját fenntartsák, meglegyenek a személyi feltételek, például hittanárt tudjanak alkalmazni. Ezt sokszor nem látják, de pont azért, mert eddig nagyon bezárkózott az egyház. A szexualitás témaköre is mindig feljön, érdekli őket, hogy mit képvisel az egyház a házasság előtti szex kapcsán. A szentségekkel élésről is érdeklődnek, arról, hogyan lehet valaki keresztszülő, és mit is jelent ez pontosan. Örülök, ha ezeket megkérdezik. Legyenek provokatívak! Volt olyan kérdés, amin én is megdöbbentem, de nem a tartalom miatt, hanem a tálalás okán. Érezhető volt, hogy dacból, dühből jön, de azért igyekeztem válaszolni a felekezetem értékei és a saját élményeim alapján. Ez nem könnyű, de ha az ember nem vállalja fel, hogyan lehetne hiteles? Vannak irreális elvárások a papokkal szemben, de én nem gondolom, hogy nekünk szentnek, pláne szenteskedőnek kellene lennünk. Emberek vagyunk, hibákkal, tévedésekkel.

– Azt gondoltam, hogy a top 5 kérdésben van a „miért van ennyi szörnyűség”?…

– Asztalos Richárd: Érdekes, hogy a manapság divatos gondolkodási irányzatok az ember alapvető jóságáról beszélnek, szemben a keresztény tanítással. Megint csak a gyerekek példáján döbbenek rá arra, hogy a nemet tanulják meg a leghamarabb mondani, tehát bennünk van az engedetlenségre való hajlam. Tényleg csak akkor veszi észre valaki, hogy rossz úton jár, ha fizikális vagy lelki sérülés a vége. A gyereknek mondhatom, hogy ne menj oda, megsütöd magad, biztosan mindenki kipróbálja, hozzáér, mert úgy véli, a másik nem jól tudja. Bizonyos értelemben ilyen az Isten és az ember kapcsolata is. Ő adott használati utasítást erre a világra: szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be ezt a Földet, hajtsátok uralmatok alá…, és arról a két fáról ne egyetek. Amikor a fiatalokkal vesszük a teremtéstörténetet, többen fogadkoznak: „Én biztosan nem nyúltam volna hozzá!” Valahogyan a forró tűzhelyhez mégis mindenki hozzáért a szülői tiltás ellenére. Vagy vegyük csak a Tízparancsolatot, s azon belül a Ne lopj! pontot. Talán nem loptunk autót, pénzt, tárgyat, de a Légy jó mindhaláligban Gyéres tanár úr felhívja a figyelmet, hogy az is tolvaj, aki mások bizalmát meglopja. Vagy épp a késők, akik mások idejét rabolják, ilyesmivel biztosan gyakorta szegjük meg a parancsolatokat.
Nemrég olvastam egy teológus írását, aki szerint, ha Jézus ma élne közöttünk, nem feszítenék keresztre, de bizonyosan elmegyógyintézetbe zárnák. Legfeljebb nem köztörvényes bűnözőként megfeszítve, de ez a világ is kivetné magából, mert nem tud mit kezdeni vele. Az isteni logika és az emberi logika nem ugyanazt diktálja. Isten kegyelme kell ahhoz, hogy rádöbbenhessek, mennyire képmutató az ítélkezésem, hogy minden törekvésem ellenére előítéletes vagyok egy-egy szituációban. Például tegnap az Alvin és a Mókusok zenekar frontemberével beszélgettem. Kivarrt, káromkodó, megmondós fiatalemberre számítottam, de egy végtelenül kedves, párját ritkítóan intelligens férfival diskuráltam nagyon kellemesen. Ez is előítélet volt részemről: a punkokkal szemben. Számos ilyen hibát elkövetünk észrevétlen, amikor azt hisszük, hogy mennyire jók vagyunk és helyes az értékítéletünk.

– A mély helyzetekben, súlyos baleseteknél, erőszaktevőkről szóló hírek hallatán, mindig felmerül a kérdés: Hogyan történhet ez meg? Miért hagyja Isten?

– Asztalos Richárd: Az ember bűnössége, esendősége és a gonosz munkája miatt vannak efféle borzalmak. Egyszer egy idős bácsival találkoztam és kérdeztem, hogy van. Azt felelte, jobban, mint érdemelném, fiam. Elgondolkodtatott, hogy érdemünk alapján, hogyan kellene lennünk. Úgy véljük, Isten igazsága az, hogy a bűnt mindig büntetés követi. De nagyon meglepődnénk, ha ez minden esetben így lenne. A balesetek nagy része az emberi nemtörődömség következménye, annak, hogy hagyja magát megkísérteni, olyasmibe sodródni, ami nem Isten terve szerint való. A KRESZ jó példa a világ rendezettségének és Isten törvényeinek prezentálására. Ott a harmincas tábla, de a sofőr legyint, ötvennel-hatvannal még el lehet itt gurulni, aztán belemegy egy kátyúba, kitörik a kerék és panaszkodik, fájlalja Isten irgalmának hiányát. Tipikus párbeszéd a műszaki áruházban: „Nem működik a gép, amit vettünk.” „Elolvasta a használati utasítást?” „Dehogy, az csak balfékeknek való.” A vörös­iszap-kataszrófában az összes felelős döntéshozó tudta, hogy egyszer nagy baj lesz, mert a szabályozás ellenére nem tartályokba helyezték a salakanyagokat. Aztán, amikor megtörténik a baj, csodálkoznak, hogy mennyi rossz van a világban. A Szentírásban le van írva, hogy kellene élnünk. Isten talán nem azonnal, ott helyben csípi fülön az elkövetőket, a diktátorokat például, de ott van a szenvedőkkel mindig. Az irgalmára kellene fókuszálnunk. A keresztény hit nem konstans, mindenkinek vannak hullámai, megpróbáltatásai. Ilyen az élet is. Isten hatalmas szabadságot adott, hogy tudjunk különbséget tenni, és találjuk meg a saját utunkat.