Egy óvodai csoportban lettem arra figyelmes, hogy a huszonhat nyüzsgő kisgyermeket az óvó néni egyszer csak körbeállította, és összehúzva, majd kitágítva a kört a kicsik lufit fújtak. A figyelemelterelés, légzéstechnika és mozgás útján lett fegyelem, nyugodtság és kiegyensúlyozottság a káoszból – amit mi, felnőttek csak később tanulunk meg sokféle módon, komoly nevekkel titulálva ezeket a technikákat. Azt gondolom, mégis valahol itt kezdődik az indulatkezelés, noha ismeretes, hogy egy kiscsoportos indulatkezelési fejlettségi szintje merőben más, mint a felnőtteké. De az, hogy el lehet ismerni, hogy van indulat, esetleg harag, már szabadságot ad a helyzet kezelésére. Nem árt azonban ismerni magunkat, hogy mi a gyenge pontunk: mi dühít, keserít el, akár haragot kiváltva belőlünk a mindennapi szituációkban. 

A Biblia azt írja: „Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45) Ismerős talán az utolsó csepp helyzete a pohárban a domboruló-feszülő folyadékfelszínen, amikor a végső cseppel átszakad a pohár tartalmának belső feszültsége, és a folyadék elönt mindent, amit ér. Nem kell hangos veszekedés hozzá. Gyűlik, gyűlik és… Aztán meg meglepődünk a másik magatartásán: nem vártuk. Gondolatainkban a saját élményeinkben talán sorakoznak az utolsó cseppek. Meglátásom szerint nem az a cél, hogy ne legyenek indulataink, hiszen akkor feladjuk önmagunkat, mindig belehajlók leszünk mások véleményébe, majd beletörők a helyzetbe, amit teremtünk.

A harag ugyanis gyógyszer is lehet: ahogy a gyógyításban a kígyóméreg. Bizonyos keretek között, megfelelő helyen, időben és módon. Olyan nagyszerű példák erre az átokzsoltárok sorai, ahogy Isten még az indulatainknak is lehetőséget ad. Majd miután kidühöngtük magunkat, már elég üressé válik a szánk a némaságra és a fülünk az Isten szavának hallására. Tehát a magát hívőnek vallók közege számára sem idegen az indulat, ha olyan helyzet adódik. A gyakorlatban pedig akár a gasztronómia is adhat alkalmat arra, hogy levezessük az indulatainkat. A tésztagyúrásban például a harag egyszer csak átfordulhat, és kisülhet belőle békesütemény.

A Szentírás az Efezusi levélben így fogalmaz: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (4,29) Ezt felidézni az érzelmek feszültségében akkor lehet, ha a nehézség megoldására törekszünk, és nem a győzelmünkre. Ez a legfontosabb vezérelv. Mérlegre teszem, mi ér többet: az igazam vagy a kapcsolat. Netán még az sem kizárt, hogy az indulatomat az táplálja, hogy a másik tükröt tart elém.

Mint mindenre, itt is igaz, hogy gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni szükséges, míg az indulatok az elvek határain belül maradnak. S még mindig csak azt tettük meg, ami rajtunk múlik, nem a másikon. Van, amire nincs hatalmunk, de törekvésünk lehet, van, ami lehetetlen, de reménységünk azért lehet. És van, amihez pedig csak Isten keze tud hozzáférni.