–  Egyházunk közössége kevéssé ismeri, és a kötetből úgy tűnik, a kutatók sem tárták még föl teljes mélységében a budapestieket érintő kitelepítések evangélikus szálait. Talán csak a néhai Kendeh György kelenföldi lelkésznek és családjának a kitelepítése a kivétel, a velük történteket jól dokumentálta a kutatás. Mi az oka annak, hogy általában viszont keveset tudunk közelmúltunk e fájdalmas részletének az evangélikus egyházi vonatkozásairól?

– Az 1951-es budapesti kitelepítések története rendkívül sokrétű. Az egyházi szál viszonylag gyenge, de a mélyben ott van, hiszen bár a kitelepítések elsődlegesen nem az egyháziakat célozták, de közvetve sok hívőt érintettek. Hogy ezzel eddig kevesebbet foglalkoztunk, annak az az egyik oka, hogy 1944–53 között hatalmas népmozgások zajlottak Magyarország területén – zsidók deportálása, málenkij robot, magyarországi németek kitelepítése, szlovák–magyar lakosságcsere –, s eddig inkább ezekre esett a történészek figyelme. 1950–53 között újabb erőszakos népmozgatás következett. Az 1951. május–júliusi kitelepítés nemcsak több ezer budapesti embernek az akkori, de bizony családok ezreinek egész további életét meghatározta. Olyannyira, hogy a másodgenerációs kitelepítettekkel együtt a téma ma is itt él közöttünk.

–  Milyen adatokra, milyen forrásokra támaszkodhat a kutató, amikor próbálja megbecsülni az egyházhoz kötődő kitelepítettek számát? A kötet alapján úgy tűnik, hogy komoly feltárásra van szükség. Mivel kevés lista áll rendelkezésre, nehéz a beazonosítás, a felekezeti hovatartozást ráadásul nem is volt szabad feltüntetni.

– Így van: egy 1952. áprilisi belügyminisztériumi rendelet megtiltotta a hivatalos iratokon a vallási adatok bejegyzését. Ezért nehéz meghatározni az evangélikus kitelepítettek számát is. A belügyminisztériumi iratok egyházi szempontból önmagukban nem sokat mondanak, de ha sikerül a párhuzamos egyházi forrásra is rálelnünk, a két adatbázist már össze lehet vetni. Kelenföldön és a fasori egyházközségben is készült lista a gyülekezet vonzáskörzetébe tartozó evangélikusokról, kiket honnan és hová költöztettek. De az érintett családok tulajdonában is vannak még fontos dokumentumok, amelyek segítenek megismerni és megérteni a személyes történeteket.

–  Megbecsülhető, hogy hány evangélikus család volt érintett?

– A kitelepítés előkészítő szakaszából többféle tervezet ismert. Az akció végül ténylegesen körülbelül ötezer-kétszáz családot érintett, ez tizenöt-húszezer főt is jelenthetett. Az evangélikus családok számát egyelőre nem tudjuk. A két lista nagyjából hatvan-hatvan személyt – családfőt – nevez meg, de nincs tudomásunk más budapesti evangélikus gyülekezet adatairól. Hosszadalmas kutatások várnak még ránk.

–  Mit tett az üldözöttekért az egyház? A tevőleges segítség, a kiállás példáit és a passzív félrenézés, elfordulás példáit is sorolja a kötet…

– A tanulmányomban néhány esetet vizsgálok meg éppen ebből a szempontból. Azt kell mondanom, hogy az egyházi hozzáállás szélsőséges példái látszanak, mindenféle variáció volt. Előfordult, hogy a felső egyházvezetés maximálisan közbenjárt a kitelepítettért, értesítette a helyi lelkészt, hogy lehetőségeihez mérten vegye gondjaiba az érkezőket, de a legcinikusabb püspöki elhatárolódásra is volt példa. Ám az egyház nem csupán a vezetőiből áll, s ez a budapesti kitelepítések idején meg is mutatkozott. Az a „védőháló”, amely krízishelyzetben jelezheti az egyház valódi erejét, ezúttal is működésbe lépett. Egyes gyülekezetek lelkészei, megmozgatva saját ifjúsági körüket, igenis oda tudtak állni az üldözöttek mellé a nem veszélytelen helyzetekben is. A fiatalokkal néhány óra alatt összegyűjtötték az ingóságokat, és átmentették egy másik lakásba vagy a parókiára, hogy ha a család visszatér a száműzetésből, legyen valamijük az újrakezdéshez. De csomagküldést, látogatást, levelezést is szerveztek.

–  Történt mulasztás az egyház részéről, és ha igen, követte bűnbánat és szembenézés? Volt-e egyáltalán lehetősége, tere 1951-ben bármelyik keresztény egyháznak, hogy befolyásolja a történteket?

– Ne feledjük, a pártállami egyházüldözés kellős közepén járunk! Ez nyilván meghatározta a döntéseket. De gondoljunk a magyar állam és az evangélikus egyház 1948-ban megkötött egyezményére is. Az azzal megalapozott „jó viszonyt” püspökeink kínosan-görcsösen őrizték. Ráadásul 1951-ben sajátos, „kettős” arculatú püspöki karunk volt. Míg Dezséry László és Vető Lajos az említett „jó viszonyt” igyekeztek ápolni, Túróczy Zoltánról és Szabó Józsefről lassan kiderült, hogy ők bizony nem azok, akikre Rákosiék hosszú távon építhetnének. A vizsgált esetek, Fejes László, Vladár Gábor vagy Kendeh György története más-más reakciókat váltott ki. A vezető tisztségviselőkért inkább hajlandó volt megmozdulni az egyházvezetés, mint az Andrássy út 60.-at megjárt és 1950-ben Kistarcsára internált Kendeh Györgyért. Utóbbi élete végéig nem talált rá magyarázatot, hogy a fővárosi evangélikus lelkészi karból tulajdonképpen miért épp – egyedül – őt telepítették ki feleségével és három kisgyermekével együtt Békés megyébe.

– A kötetből kiderül, hogy nem csak ebben volt egyedülálló az, ami vele történt.

– A Kendeh családot szabályos belügyminisztériumi véghatározattal telepítették ki. Ilyen végzést egyetlen más lelkészünk sem kapott kézhez! Azért kellett mennie, mert nem tetszett az államnak, hogy korábban ő is mentette a kitelepítetteket? Vagy a kelenföldi szolgálati lelkészlakásra volt szüksége valakinek? Netán 1950-ben Kistarcsán mondott valamit, ami egy ottani tisztnek nem tetszett? Az okot ma sem tudjuk. A kitelepítő véghatározaton ez olvasható: „internált népellenes pap”. Ilyen „címke” egyetlen más, általam ismert belügyi iratban sem szerepel, ez szintén Kendeh György esetének unikuma.

– Sztehlo Gábor portréja újabb színnel gazdagodik a kötet olvasásakor. Hogyan segített ő a bajbajutottakon?

– Sztehlo Gábor egyházunk páratlan személyisége volt. Mindig pontosan tudta, mikor, kit és hogyan kell menteni: üldözött zsidókat, otthontalanná vált gyerekeket, hívő és kommunista elhalt szülők árváit – válogatás nélkül, pusztán a rászorultság szerint. Sztehlo képességeit és a rendelkezésére álló eszközöket mindig az embermentéshez tudta rendelni. 1951-ben a budapesti kitelepítetteken volt a sor. Ebben az időben az evangélikus diakóniai intézmények ügyvivő lelkésze volt. Ezt az intézményhálózatot mozgatta meg a kitelepített hívek érdekében, és szerzett többeknek helyet a szeretetotthonok valamelyikében.

– Az evangélikus lelkésszel kapcsolatban talált egy, a történész számára is meglepő adatot.

– Sztehlo Gábor nagybátyját, Sztehlo Dezsőt feleségével együtt szintén kitelepítették. A rokonaiért közbenjáró Sztehlo Gábort azonban az iratok több helyen a házaspár örökbe fogadott fiaként említik. Sztehlo Gábor családfáját jól ismerjük, ez pedig egy eddig ismeretlen adat, amely további tisztázásra vár.

– Tanulmányának címe idézet a hivatalos iratból: „A lakás lezárva, a kulcs a házmesternek átadva.” A mondat, csakúgy, mint a könyv, felkavaró. Hatvanhét év eltelt ugyan, de rengeteg a kérdőjel, a félbemaradt mondat. A kitelepítettek utóélete sincs még feldolgozva. Milyen tanulság vonható le a kitelepítések történetéből, az evangélikus vonatkozásokból 2018 májusában?

– A kötet nagy értéke, hogy egy néhány hónapos eseménysor lenyomatát adja, adatokkal, színes esetleírásokkal. A történet azonban ezeken túl nagyobb tanulságokkal is szolgál. Megmutatja, hogy egy diktatúra milyen gátlástalanul megbélyegezhet, diszkriminálhat, kiközösíthet embereket, társadalmi rétegeket, milyen tudatosan képes ellenségképet gyártani. Félelmetes mechanizmusok ezek, a mindenkori diktatúra általános jellemzői. Hogy mindez megtörténhetett, 1951-ben sokkolta a magyar társadalmat. És nekünk, maiaknak is döbbenetes történelmi tapasztalat. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2018. június 3-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.