„Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31)

Keresztény gyülekezet! Testvéreim és barátaim az Úr Jézus Krisztusban! Mindig ámulatba ejt, ha megpillanthatok egy sast, amint méltóságteljesen köröz hatalmas magasságokban. Van ebben valami igazán magával ragadó, ahogyan rója az égi köröket, szabadon vitorlázik, és felülről figyeli a tájat. Természetes nyugalmat sugároznak a mozdulatai. Játszi könnyedséggel jut el olyan magasságokba, amelyeket az ember csak a modern technika segítségével érhet el. Ami neki természetes és pusztán néhány szárnycsapás, az nekünk meglehetősen komplikált dolog. A szárnyalásban, sőt még a szárnyalás látványában is van valami felszabadító. A természetben járva szeretem kémlelni az eget, és olyan jó megpillantani nagyritkán ezt a hatalmas madarat, amint nagy magasságokban suhan. Ilyenkor arra gondolok, milyen jó lenne így leküzdeni a gravitációt, könnyedén és egyszerűen, leküzdeni mindazt, ami lehúz – nemcsak a fizikai síkon, hanem lelki értelemben is. Úgy gondolom, ott van bennünk elementáris erővel a szárnyalás utáni vágy – lelki síkon egész biztosan mindenkiben ott van.

„Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” Ez az ige és ennek az igének az üzenete átjárja az életemet. Ez az ige volt tizenkét éve az ordinációs igém, ez volt előttem, amikor tíz éve egy hosszú zarándokútra indultam, és ez az ige van a jegygyűrűnkbe vésve, mert ez a közös alapunk, ez volt hat évvel ezelőtt az iktatási igém, ezért ezt az igét választottam a mai napra. Ez az ézsaiási vers számomra nem csupán mottó vagy jelmondat, hanem az ebben rejlő üzenet élő és aktív erőforrás.

Van valaki, aki repülni hív, aki szárnyakat ad, aki járni tanít, aki megerősít. Őróla szeretnék beszélni itt a szószéken állva, és nem csak itt. Ez volt a célom az elmúlt hét évben is. Rá mutatni, a gyülekezettel együtt keresni és együtt járni az ő útját, és ezzel a lelkülettel útitársa lenni a gyülekezet minden tagjának. Tanulni és tanítani, hirdetni és hallgatni, építeni és gondozni, támasz lenni, és ha kell, útitársként, testvérként segítséget kérni és együtt szárnyalni. Ez volt és ez lesz a célom, bárhova kerüljek.

„Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”

A fellegekben vitorlázó madarat a levegő mozgása tartja a magasban, az a levegő, amelyet nem tudunk megragadni, bár látjuk és érezzük a hatását. Mind az Ó-, mind pedig az Újszövetség a Lelket, Isten Lelkét a lélegzethez, lehelethez, fuvallathoz hasonlítja. Ez az égi fuvallat tart meg bennünket, ahogyan a sast egekben tartja a kavargó levegő. Ő az, aki szárnyalni enged. Ő az, aki körbevesz és körülölel.

Amikor a madár szállni tanul, akkor szembesülnie kell önmaga erejével és erőtlenségével és a levegő hatalmával. Először minden erejével nekifeszül, verdes szárnyaival, de a túlzott akarás csak zuhanást idéz elő. Következő próbálkozásánál csak elrugaszkodik, és szárnyait szinte meg sem mozdítja, azt várja, hogy mindent a levegő végezzen helyette, és ekkor is győz a gravitáció. Akkor tudják felemelni a légáramlatok, amikor le tudja győzni görcsös akarását, és szárnycsapásai belesimulnak a levegő kavargó és lüktető ritmusába. Ezzel az őszinte bizalommal és ezzel a határozottsággal kell nekünk is ráhangolódva belesimulni az égi fuvallat mozgató és irányt adó erejébe.

A sziklaszirtről elrugaszkodó madár is látszólag a bizonytalanba lép át, pedig valójában ekkor a láthatatlanra, ámde biztosra hagyatkozik. Ugyan így a „hit ugrása” sem egyfajta „ugrás a semmibe”, hanem az Istenre való hagyatkozás, a bizalom mozdulata. Ennek a mozdulatnak a végrehajtásához sok erő szükséges. A ráhagyatkozás, a bizalom, a hit mozdulatát naponként vagy akár naponta többször is meg kell tennünk. Ezért megújuló és megújító energiaforrásra van szükségünk, amely biztosítja mindazt az erőt, amely ehhez szükséges.

A mindennapok és az ünnepnapok istenélményei azok, amelyek táplálják és megteremtik bennünk ezt az erőt. Amikor azt érezzük, megérintett, megszólított az Isten. A megtapasztalt, átélt áldás az, ami megerősít bennünket. Elég, ha ezekre a pillanatokra visszaemlékezünk, ekkor újra átéljük azokat, és az ebben rejlő időtlen isteni tartalom megelevenedik és megelevenít bennünket. „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”

Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, fényévnyi távolságra vagyok a szárnyalástól, helyette zuhanással vagy a szárnypróbálgatás kihívásaival szembesülök. Egy nem túl fényesen sikerült hittanóra, egy megoldhatatlannak tűnő helyzet, egy rakoncátlan gyerkőcökkel töltött pénteki nyolc óra, egy ügyetlenül megfogalmazott, félresikerült mondat, egy elfelejtetett időpont és telefonszám, a legfontosabb teendőket szabotáló rapszodikus nyomtató és megannyi más kisebb-nagyobb probléma hatására és saját erőtlenségemet tapasztalva olykor kissé elcsüggedek.

A hétköznapok apróbb és nagyobb bosszúságai, fájdalmai hatására szárnyaszegettnek érezhetjük magunkat. Ekkor mindenezek a földre húznak és megkötöznek bennünket, pedig mi repülni szeretnénk, és szeretnénk felülemelkedni a problémákon. Szeretnénk, ha lelkünk tudna szárnyalni, el tudna szakadni terheitől, gúzsba kötő problémáktól, ólomsúlyú hibáinktól, leláncoló bűneinktől.

Amit Isten a próféta szavain keresztül ígér, az nem a valóság talajától elszakadó föld fölötti lebegés, hanem a távlatokat adó szabad szárnyalás lehetősége. A sas nagy magasságokba tud emelkedni, és onnét tud rátekinteni a földön lévő dolgokra, rálát az itt történő eseményekre. Ilyen távlatokat kapunk mi is. Szembe kell néznünk nekünk is akadályokkal, gondokkal és problémákkal, de aki az Úrban bízik, az erőt és új perspektívákat kap. Megláthatja, hogy az egész univerzumot megteremtő Istennek a kezében van, történjen velünk bármi, láthatatlan módon, de nagyon is valóságos formában az ő megváltó és megőrző szeretete körülölel bennünket.

A csüggedés szárnyaszegett állapotában gyakran valami nem várt pozitív impulzus ér bennünket, amely segít abban, hogy visszaszerezzük elvesztett egyensúlyunkat, és neki tudjunk rugaszkodni a szárnyalásnak, és az ingadozó, pislákoló hitünk új erőre kapjon. Egy őszinte dicséret, egy baráti vállveregetés, egy hálás, szeretettel teli mosoly, egy vidám tekintet, néhány jó szó nehéz helyzetekben életmentő lehet. Ezeken az apró, illetve csak aprónak tűnő, de valójában nagyon lényeges és fontos történéseken keresztül is megtapasztalhatjuk, gondja van ránk az Istennek.

Akkor szárnyalhat igazán a lelkünk, amikor megérezhetjük Isten megszabadító és felszabadító közelségét, ezt mindennél tisztábban és tökéletesebben Jézus Krisztusban tapasztalhatjuk meg. Ő az, aki önmagát adja értünk. Ez az úrvacsora jegyeiben újra és újra kézzelfogható és megízlelhető valósággá válik számunkra. Áldás és csoda, erőforrás és vigasztalás egyben. Krisztus teste és vére által Isten minden határt átlépő szeretetének részeseivé válunk. Erről a szárnyakat adó, testé lett szeretetről szeretnék beszélni, itt és most, a szószéken állva, és nem csak itt. Szeretném elmondani, hogy van valaki, aki repülni hív, aki szárnyakat ad, aki járni tanít, aki megerősít. Keressük az ő útját, vegyük észre, csodálkozzunk rá újra és újra, hogy ezen az úton egymás útitársai és testvérei vagyunk, mert Krisztus testvérünk és útitársunk. Ha ezt felfedezzük, átéljük, akkor tudunk tanulni és tanítani, hirdetni és hallgatni, építeni és gondozni, támaszt nyújtani és segítséget kérni; és így tudunk együtt szárnyalni.

„Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok ,futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” Ez a végtelen isteni szeretet járja át, töltse be és újítsa meg egész életünket, óvjon és vigasztaljon bennünket, adjon nekünk szárnyakat, és emeljen föl önmagához. Ámen.

További fotók itt érhetők el.