Phenjanban, miután számomra megmagyarázhatatlan módon átment a vámvizsgálaton a sok száz koreai nyelvű bibliai könyvecske, azon gondolkodtam, hogyan tudnám szétosztani ezeket. Részt vettünk a Világifjúsági Találkozó parádés megnyitó ünnepségén abban a stadionban, mely 220 ezer ülőhellyel rendelkezett (akkor talán a legnagyobb ilyen létesítmény volt a világon). Azért építették – akárcsak a város szélén elterülő olimpiai falut, ahol a szálláshelyünk volt –, mert a diktatórikus vezetés vakon hitt abban, hogy ott fogják megszervezni az 1988-as olimpiát. A belépésnél még a Praktika kamera teleobjektívét is le kellett vennem, hogy a biztonságiak meggyőződjenek arról, nem alkalmas lövöldözésre. Nem csoda: a fő-fő Vezér, akinek a bevonulását mindenki várta, Kim Ir Szen volt. Vezényszóra indult a húsz percig tartó éljenzés, ováció, amely a kellő idő eltelte után szintén vezényszóra megszűnt. Egy szintén a VIT-en részt vevő magyar úgy fogalmazott: a stadionban találkoztunk először a diktatúrával. 

Később különféle előadásokon vettünk részt, amelyeken a sokat hangoztat jelszóval – „Korea is one”, vagyis „Korea egy” – gyakran találkoztunk. Megható történeteket hallgattunk egymástól elszakított családtagokról, akik az északi és déli országrészt elválasztó demarkációs vonal miatt nem találkozhattak egymással. Persze az észak-koreai vezetés azóta sem tett lépéseket, amelyek ezt az egységet a megvalósulás felé segítették volna. Voltunk Panmindzsonban, a határfaluban, ahol nemrégiben tartott csúcstalálkozót Kim Dzsongun észak-koreai vezető és Mun Dzsein dél-koreai elnök. A két országot egy 250 kilométeres, 4 kilométer széles demilitarizált övezet választja el 1953 óta, amely három-négy drótkerítéssel és aláaknázott területtel van lezárva. A VIT-re érkezett dél-koreai küldött nem léphetett át ezen a határon, hanem hatalmas kerülővel, Kínán keresztül kellett utaznia. 

Végül Phenjanban meglátogattam egy protestáns templomot, amelyet abban az évben építettek egy-két hónap alatt, hogy lássák a VIT résztvevői, hogy az országban vallásszabadság van. Ott kezdtem el osztogatni a bibliai könyvecskéket, majd elcsatangoltam a belvárosba, villamosra, buszra szálltam, s az utasoknak ajándékoztam, akik udvarias meghajlással köszönték meg. Egyetlen udvariatlan megnyilvánulásra emlékszem, amikor egy fiatalember magából kikelve kérte számon, hogy képzelem, hogy dél-koreai kiadású könyveket adok nekik.

Végül alig találtam vissza a szállásra, mert a nálam lévő térkép latin betűs volt, az utcanévtáblák viszont számomra olvashatatlanok voltak. Szerencsére egy, a vendégek számára kirendelt buszra találtam, amely elvitt az olimpiai faluba. Egyetlen utas voltam én, a sofőrön kívül csak egy utaskísérő volt. Ekkor buktam le. Zöldfülűként az utaskísérőnek is ajánlottam az evangéliumot. Amikor visszaértem a magyar delegációba, már azzal várták az embereket, hogy valaki a csoportból tiltott irodalmat terjesztett, s azonnal le kell adni, ha még maradt belőle. Ekkor nyilvánvalóan diplomáciai okokra vezethető vissza megmenekülésem.

A kalandos út után mindig érdeklődéssel figyelem a híreket Koreából. Olvastam titkos munkatáborokból megszökött, egy életre megnyomorított emberek történeteit. Demarkációs vonal nemcsak Észak- és Dél-Korea között van, hanem sajnos közöttünk is, családtagok vagy különféle vallási vagy politikai nézeteket vallók között. De a legszigorúbb demarkációs vonalat, amely a bűn miatt ember és Isten között volt, Jézus rombolta le. Az evangélium meg tud menteni bennünket is!

Phenjanban ért bennünket a hír, hogy Kádár János meghalt. Itthon pedig a Hotel Intercontinentalban köszönte meg tevékenységemet a dél-koreai magyar nagykövet.

A szerző evangélikus lelkész.