Kereken harmincöt éve, de lehet, hogy harminchat – „az évszám semmit nem ér” – az Almássy téren fociztunk hétről hétre így a nyári időszakban. Igazi játék volt, erőfeszítéssel, küzdelemmel, sportszerű szabályokkal: a gólt az adta meg, akinek rúgták, a szabálytalanságot az jelezte, aki elkövette. Bár csak három-négy fős csapatok játszottak, mindig kiosztott szerepek voltak: ki játszik jobb és bal szélen, ki marad hátul a védelmet biztosítani. Nem magától alakult ez, hanem örökölt tapasztalatból, átadott tudásból. Aki játékostárssá szegődött, ebben is mesterünkké vált. Kaptam, s már én is átadhatom.

Olykor kirándulni indultunk. Zebegény, Gödöllő, Agárd. Fáradtan s vidáman érkeztünk célhoz. Az estéket körülvette az ének. Határozott vezetéssel, érces hangon zengett a kánon. Jött az első szólam, s a második, végül a harmadik is bekapcsolódott. A dallam betöltötte a szobát és a lelket, magasba emelt. Az egeken túl. Akkor éltem meg ezt a „magasba emeltetést” leginkább, amikor ravatal mellé kellett állnunk – a lelkész nagyapa búcsúztatásán –, a recsegő hangú gépzenék helyett a csendes gyász idején is korálok hangzottak fel: „Győzelmet vettél, ó, Feltámadott!” 1983-at írtunk akkor. Be jó így énekelni!

Csendben élt a hegyvidéki szenior ifjúsági kör. Csendben, de tele élettel. Egymásra figyelő, Krisztus keresztjét figyelő csendben. A kör még az ötvenes években szerveződött, amikor tagjai egyetemisták, frissdiplomások voltak (hűségük történetét most nem mesélem el), ám nyugdíjasként is hetente összejöttek az ige – ige mindig volt – és tartalmas előadások köré. S a végén rendszeresen elhangzott a köszönet az egyházfinak, aki rendben tartotta a termet. Mert a gyülekezetben a legkevésbé látványos szolgálatot is megbecsülik.

Zúgott-száguldott akkor még a szocializmusra épült diakóniai teológia. Kis csapatban akkor széles látókörűen végigtárgyalták, megfogalmazták, és mindenkihez szólóan célhoz juttatták testvéri szavukat. Ma már a hittankönyvekben szerepel ez a dokumentum: Testvéri szó. Unokatestvéremmel kimaradtunk az aláírók köréből, nehogy az előttünk álló lelkészvizsgán hátrányt szenvedjünk emiatt. A személyes felelősségvállalás és a közösségi méretű gondolkodás ebben is összekapcsolódik. Két gondolat az akkori hitvalló iratból ma is meggondolandó: „…az egyház létének forrása is, célja is egyedül az evangélium.” S a másik: „Valljuk, hogy az egyház alapvetően a gyülekezetekben él.”

Országunkban akkor még mindenkit foglalkoztattak, és minden problémát eltakartak. Aki azonban nyitott szemmel járt nemcsak az egyházban, hanem az országban is, jól látta, hogy eljön majd az idő, amikor Magyarország egyik legfontosabb kérdése lesz, hogyan viszonyul a cigánysághoz. Ám nemcsak gondolatébresztő volt a megfogalmazás, hanem tettre sarkalló. Ezért az okleveles mérnök alapfokon – de elhivatottan, lendülettel és energikusan – tanítani kezd a Rottenbiller utcában. Mert nemcsak látni kell, hanem cselekedni. Így lesz mérnökből tanító.

Rendszerváltás; utána végre összeült a zsinat. Egyházunk előtt feladatul állt, hogy helyreállítsa önállóságát, megfogalmazza küldetését, hogy toldozott-foldozott törvénykönyv helyett szabadon alkotott, saját belső rendjét kialakítsa. Szinte szállóigévé vált a zsinati gazda sürgető szava a zsinat befejezhetőségéről. Mert jó rend nélkül nem lehet dolgozni. De nem a jó rend a célja az egyháznak, hanem hogy hirdesse az evangéliumot. Szándéka szerint hát be kellett volna fejezni a zsinatot. Lezárni a törvényhozó munkát, és teret engedni, hogy teljes erővel – lelkészek és nem lelkészek által – folyjék az evangéliumhirdetés.

Hat kis történetemben két szereplő kimondatlanul is ismételten megjelenik. Egyikük nevét a bekezdések kezdő- és záróbetűi rejtik. Ő adta indítékát ennek az írásnak. Idén lenne kilencvenéves. Mégsem ő a főszereplője a történeteknek. Ő maga tiltakoznék ez ellen. Aki ültet, s aki öntöz – nem számít, mondja Pál apostol. Bár az ültetés és az öntözés is fárasztó, figyelmet és odaadást kívánó munka. A növekedést, sőt a munkához való akaratot, jókedvet azonban az Úr adja. Ő a főszereplője nemcsak ennek a hat történetnek, hanem dr. Koczor Miklós életének is. Ezért övé a dicsőség örökkön-örökké.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 27–28. számában jelent meg 2018. július 15-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.