Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem föl az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vehetnek rajta diadalmat.” (Mt 16,18)

Kedves Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!
Ma az Ordass Lajos Alapítvány felhívására azért gyűltünk egybe Ordass Lajos evangélikus püspök sírja körül, hogy halálának 40. évfordulóján hálát adjunk az ő életéért és szolgálatáért. Az idei megemlékezés ismét egy többszörös kerek évforduló.

Hetven éve, hogy Ordass püspököt 1948 szeptemberében letartóztatták, majd börtönbe zárták. Hatvan éve, hogy Ordass püspököt hivatalából, 1958 júniusában végleg elmozdították. Negyven éve, 1978. augusztus 14-én e földi életből eltávozott, s öt nappal később, augusztus 19-én itt helyezték örök nyugalomra.

Kedves Testvérek!
Az okostelefononom kora reggelenként nemcsak az Útmutató által kijelölt napi igéket és olvasmányokat olvashatom, hanem – a rendszergazda jóvoltából – ebben az évben még Ordass Lajos Útravaló című áhítatoskönyvéből is egy-egy igeszakaszhoz fűzött napi elmélkedést is.

Amikor az Egyesült Államok egyik főiskoláján vendégkutató voltam, az egyik reggel több kollégám is örömmel újságolta, hogy az általuk olvasott „lutheránus breviáriumnak” is nevezhető imádságoskönyv (For All the Saints) – amely a bibliai szakaszok mellett az egyház „szentjeinek” rövid írásait is tartalmazta – aznapi meditatív olvasmány éppen Ordass Lajos magyar evangélikus püspök egyik írása volt! Mélyen megérintett a hír: amíg Ordass személyét több évtizeden át odahaza saját egyházában elhallgatták, addig ott, Amerikában az ő gondolatait lelki táplálékként olvasták!

Az amerikai evangélikusságra nagy hatást gyakorolt Ordass Lajos börtönviselt püspöknek a Lutheránus Világszövetség minneapolisi nagygyűlésén 1957 augusztusában elmondott igehirdetése s az is, hogy egy évvel később angolul és a szerző nevének említése nélkül megjelent At the Foot of the Cross (A keresztfa tövében) címen ezzel az alcímmel: „Böjti elmélkedések egy lelkésztől, akit vasfüggöny mögött bebörtönöztek”. Tudjuk, hogy ez a gazdag lelki olvasmány csak a rendszerváltozás után jelenhetett meg Magyarországon, az Ordass Lajos Baráti Kör egyik kiadványaként.

Ordass lelkisége azonban ne csak a tengerentúli, a nyelvünket nem ismerő hittestvéreink tudatában éljen, hanem mi is vegyük birtokunkba bátran és alázattal ezt a lelki örökséget!

Igehirdetésem textusának keresése közben került elém az Útravaló pár héttel ezelőtti igéje, ahhoz fűződő lelki olvasmány. Minden olvasmány olyan, mint egy tömör, sajátos „prózavers”. A formát tekintve a leginkább szonetthez hasonlítható – mindegyiknek van egy hosszabb és egy rövidebb része. Mindkét rész az „Uram!” megszólítással kezdődik.

Az első részben általános érvényű megállapításokat tesz, a második rész pedig egészen személyes. Szinte gyermeki naivitással vagy ifjakra jellemző lángolással vall az Isten- és Krisztus-szerelméről. Ezek az elmélkedések tisztaságukban, naivitásukban – egyszerűen – szépek. Egyszerűek és ezért nagyszerűek.

Talán nem tévedünk, amikor Ordass hangjában az északi lutheránus misztika idehaza kevésbé ismert hagyományát fedezzük fel. Nem véletlen, hogy a 17. századi izlandi lelkipásztor-költő Hallgrímur Pétursson (1614–1664) passióénekeit is Ordass ültette át magyar nyelvre.

Irányítsuk tehát a figyelmünket ismét a felolvasott textusra, s kövessük együtt Ordassnak az igére reflektáló, aznapra szóló elmélkedését, és vegyünk magunkhoz a nekünk ajándékozott Útravalóját. S ha magunkhoz vettük, akkor megpróbáljuk majd kibontani ezt a batyut, megízlelni annak lelki ajándékait!

Ezt olvashattunk július 18-án: „»Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem föl az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vehetnek rajta diadalmat.« (Máté 16,18)
Uram!
Egyházunk mostani elesett állapotában sűrűn hallom a sóhajtást: hiszen, ha az egyház tagjai ma sziklaszilárd Péterek volnának! És mert sokszor hallom ezt, azért olvasgatom el újra meg újra János apostolod leveléből: »Az a győzedelem, amely legyőzte a világot – a mi hitünk! Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia?« (1Jn 5,4–5) Mielőtt Péternek ezt az új nevet adtad, ő Isten Fiának vallott téged. Teelőtted. De ezért a vallomásáért egyelőre még helytállni nem tudott. Látom: Te Péternek az új nevével együtt annak megfelelő bizalmat is ajándékoztál. Előlegezett bizalmat.
Amikor aztán bukdácsolás, alku, gyáva tagadás után olyan hitre jutott, amellyel Isten Fia voltodat az ellenséges világ előtt is meg merte vallani – akkor lett a szikla-ember.
Uram!
A magam szívét társaim sok aggódásával együtt eléd teszem. Tudom: bizalmadat nem tagadod meg egyikünktől sem, ha téged őszinte szívvel keresünk és rád hagyatkozunk. Nem vagyunk sziklák. Soha azokká magunkat nem tehetjük. A hit erejét – Szentlelked által – csak Te adhatod meg nekünk. Egyházad mostani nehéz küzdelmei között így tehetsz minket is sziklaemberekké.

Tégy azokká!”

Nézzük meg közelebbről az ige és az arról szóló rövid elmélkedés tartalmát! Kiről is szól ez az igeszakasz? Péterről? Péter hitvallásásról? Krisztusról? Az egyházról?

A katolikus egyház szerint Péterről, mert lám, itt Krisztus kimondja, hogy az első számú tanítványra, Péterre alapítja az ő egyházát. Mi, protestánsok úgy szoktuk mondani, hogy Péter hitvallására: a Szentlélek sugallatára felismert állításra: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia?” alapozza az egyházát. Van olyan nézet is, hogy Krisztus itt önmagáról beszél, hiszen ő a kő, a szikla, amely a „kéz érintése nélkül leesett” (Dán 2,45) a Sionban lerakott szegletkő vagy sarokkő szegletkő, amelyben egyesek megbotlanak és megbotránkoznak (Zsolt 118,22–23; ApCsel 4,11; Róm 9,33), s „aki a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja” (Mt 21,44), mások viszont élő kövekké, templommá alakulnak (1Pt 2,6–8).

Az igénk és a hozzá fűzött meditáció kapcsán késztetést érezhetünk arra, hogy Ordass Lajost „sziklaemberként” jelenítsük meg itt, az ő kősírja előtt megjelent emlékezők számára. Eszünkbe juthat a lelkész-költő, hitvalló és sorstárs Scholz László 1987. július 9-én írt szonettje, amely a Keresztyén Igazság első számában jelent meg:

Scholz László: Ordass

Kemény fából faragták? Szív s kedély
baráti körben hányszor kivirágzott! –
Konokul hallgatott? – Verssel fölér
egy zárt ajak, ha őriz igazságot. –

Magának ártott mást veszélybe vitt,
hajlíthatatlan volt és korszerűtlen? –
Hordozta kivertek gyötrelmeit
s erőszak közt nem járt-kelt lelkesülten!

Szólt, tett időben, s keresztjét fölvette
nem várva, majd más szól, tesz ő helyette,
hű pásztor baj elől nem menekül…

Azóta a kort már megítéltek,
merjük már írni: hamis volt a mérték.
Ő akkor merte, hitből, egyedül.

Eddig a vers. Szép és igaz. Igen, több évtized távlatából, történelmi kényelemben élve mi is „sziklaembernek” látjuk és láthatjuk őt. Ordass azonban ezt mondja: „nem vagyunk sziklák”.

Kedves Testvérek!
Vitatkozzanak bármennyit is az egyháztörténészek vagy a bibliamagyarázók Mt 16,18-ról, én ma, Ordass tanúságtevő áhítata fényében arra szeretnék rámutatni, hogy felolvasott igeszakaszunkban nem egyszerűen Péter személyéról, nem is az ő hitvallásáról, még csak nem is Jézus Krisztus „szikla voltáról”, hanem Krisztus cselekvéséről van szó!

Krisztus nélkül mi megpróbálhatunk vízen járni, de előbb-utóbb süllyedni fogunk. Megpróbálhatunk fogadkozni, hogy majd hűségesen helytállunk, mégis csúnyán elbukunk. Megpróbálunk példává válni, ám a végén mégis szégyentáblák leszünk.

Tudjuk jól, hogy Ordass életének vezérigéje ez volt: „Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül” (Mt 24,13). Igen, itt a hüpomonéról, az „alulmaradás képességéről” van szó. Kecskeméthy István fordításában: „De aki mindvégig megáll, megtartatik”.

Ordass, bár atléta termete volt, mégsem egyszerűen Krisztus atlétája volt. Küzdött, harcolt, de nem a saját erejéből. A saját erőkből küzdők lehet, hogy győzelmet aratnak, de azok csak héroszok maradnak.

Akik a Krisztus erejével küzdenek, azok nem héroszok, hanem tanúk. Hiszen erejüket, sziklaszilárdságukat is Krisztustól kapják.

Az egyház állapotát látva Ordass lelkéből egy sóhaj fakad föl: „Hiszen, ha az egyház tagjai ma sziklaszilárd Péterek volnának!” Ordass jól tudja, hogy Krisztus nélkül Péterekként bukdácsolunk, és gyáva alkukat kötünk. Krisztus azonban előlegezett bizalmat ajándékoz nekünk, s az ő kegyelméből valóban „sziklaemberek” lehetünk!

Úgy adódott, hogy harminc évvel ezelőtt egy félig nyilvános ifjúsági testvéri közösségben az előző harminc év kötelező „Ordass-felejtéséről” szólhattam, miután megértettem, hogy Ordass hiányától szenved az egyházunk. Az elmúlt harminc évben sok minden történt: rendszerváltozás, kanonizálás, panoptikumállítás. A helyzet valóban sokat változott. De vajon változtunk-e, megtértünk-e mi is?

A hét első napján szíven ütött a Rómaiakhoz írt levélből a 11. fejezet 8. verse: „adott nekik Isten bódult lelket”. Pál Ézs 29,10-et idézi – szó szerint – a Septuagintából. A pneuma katanükszeoszt (latinul: spiritus soporis) többféleképpen adják vissza: „kábulat lelke” (KNB); „érteni nem tudó lelket” (SZIT); „bódult lelket” (STL); „értetlenség lelke” (BD). Ézs 29,10-et pedig „álomkór szelleme” (KNB, SZIT); „kábultság lelke” (RÚF), „mély álomnak lelke” (KG). Egyedül az 1590-es Károli adja vissza mindkét helyen az „álomnak lelke” kifejezéssel.

Kedves Testvérek!
Ma, hetven, hatvan, negyven, harminc év után – másképpen bár, mint akkor – nem ül-e ránk újra a kábultság, az értetlenség, az álomkór szelleme? Jézus Krisztus Urunk újra és újra figyelmeztette az övéit: „vigyázzatok”! Vigyázzon, aki áll, el ne essék! – mondja az apostol.

Ordass Lajos vigyázó ember volt, Krisztus erejére hagyatkozó ember volt, s ezért válhatott Péter és sok más apostol, tanú és vértanú mellett „sziklaemberré”.

Adja Isten, hogy csak egyes egyedül Krisztus erejére és sohasem a saját erőnkre, még csak nem is a saját hitünkre hagyatkozva mi is a Krisztus által megformált sziklaemberek lehessünk!
Ámen.

* * *

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk!
Hálát adunk Neked felfoghatatlan kegyelmedért, hogy a mi kis egyházunknak egy tagját sziklaemberré tetted!
Hálát adunk az ő életéért s a számunkra is irányt mutató kereszthordozásáért!
Kérünk, bocsásd meg nekünk, ha újra és újra méltatlanokká válunk ehhez az örökséghez,
Kérünk, tégy bennünket ismét gyermekekké!
Tiszta szívet teremts bennem, ó Uram, és az erős lelket újítsd meg bennem!
Jézus Krisztus Urunk nevében kérünk!
Ámen.