Megelégedettség, kiegyensúlyozottság, hála, derű és harmónia – néhány fogalom, amely a békesség kapcsán eszünkbe juthat. De felidéződhet bennünk református testvéreink „áldás, békesség!” köszönése is, csakúgy, mint az ünnepi képeslapok békés, boldog karácsonyt, új évet óhajtó jókívánságai.

A Feltámadott ajándéka

„Az Istentől való békesség hatalmas ajándék, nem tudom, e nélkül lehet-e egyáltalán élni – tűnődik dr. Joób Máté evangélikus lelkész, lelkigondozó, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének docense. – A feltörő egzisztenciális félelmeimmel egyedül nem tudom felvenni a harcot. Újra és újra vissza kell térnem ahhoz az üzenethez, amelyet Jézustól kaptam: ő velem van, nem hagy el. A Feltámadott nem azt akarja, hogy teljesen félelem nélkül éljünk. Erre nem is lennénk képesek. De azt szeretné, hogy az ő hangja erősebb legyen a ki tudja, honnan előtörő belső hangunknál. Ezért mondja, hogy »ne féljetek«. Legyen a békesség, vagy ha úgy tetszik, maga Isten nagyobb bennünk, mint amekkora hatással a külső vagy éppen a belső békétlenség van ránk.”

Dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeuta így fogalmaz: „A békesség számomra az a mély belső megnyugvás, hogy minden okom megvan hálásnak lenni. Vannak harcok, küzdelmek, nehézségek az életemben, de rendben vagyok Istennel, rendben vagyok önmagammal, és rendben vagyok a társammal. Ez nem azt jelenti, hogy minden tökéletes, de a kapcsolatunk biztonságban van, a különbözőségek nem állnak kettőnk közé, és nem választanak el bennünket egymástól.”

Hamis békességérzet?

„Miért gondoljuk, hogy az Istennel való kapcsolat automatikusan békességet eredményez, illetve miért hisszük azt, hogy akkor vagyunk gyümölcsöző kapcsolatban Istennel, ha állandó békességérzet van bennünk? – kérdez vissza Joób Máté. – Hiszen elképzelhető, hogy azért van békességünk, mert egy hamis istenképet dédelgetünk, amelyet mi formáltunk olyanná, amilyennel jól együtt tudunk élni.”

Az egyetemi docens tehát nem békességben szeretne lenni Istennel, hanem élő kapcsolatban, folyamatos párbeszédben, amelynek során Isten olykor megsimogatja a fejét, máskor ellenben ráncba szedi őt – ez utóbbi helyzet pedig lélektani értelemben nem jár együtt a békesség érzésével. Mint mondja, ha Isten működni akar bennünk, és formálni akar minket, akkor az egyfajta konfrontációként is jelentkezhet, és igenis okozhat konfliktusokat a vele való kapcsolatunkban. Ezeken túllépni, azaz az ő hívását, tervét követni akkor tudjuk, ha hittel belekapaszkodunk abba, hogy ő jót akar nekünk. 

Talentumokkal és gyarlóságokkal együtt

Ha békében vagyok önmagammal, akkor elfogadom magam úgy, ahogy vagyok. Éppúgy tisztában vagyok a talentumaimmal, mint a gyarlóságaimmal. Felismerem, hogy mihez kaptam tehetséget, és azt is, hogy mihez nem. Mindeközben azonban mindig válhatok jobbá.

„Az egyik legfélelmetesebb dolog számunkra az, hogy mások számára is nyilvánvalóvá válik: nem vagyunk elég jók – magyarázza Jánosi Valéria mentálhigiénés szakember. – Ha el tudjuk fogadni, hogy nem vagyunk hibátlanok, hogy vannak rossz szokásaink, tulajdonságaink, és ki tudjuk mondani, hogy ez így van jól – hiszen ha tökéletesek lennénk, megváltásra sem lenne szükségünk! –, akkor paradox módon attól a pillanattól kezdve indulhat el egy pozitív irányú változás. Persze ahogy járni sem két perc alatt tanultunk meg, úgy ez sem megy csettintésre; kőkemény önismereti munkával és folyamatos küzdelemmel jár, de előbb-utóbb megmutatkozik az eredménye.”

Az önmagunkkal való megbékélés részét képezheti az is, hogy megvizsgáljuk, életünk különböző színterein önazonosak vagyunk-e. Identitásunk középpontjába azok a dolgok tartoznak, amelyek elsődlegesen meghatározzák, hogy kik vagyunk. Ilyen például a hitünk (mindaz, amit igaznak tartunk magunkról és a világról) és az értékrendszerünk (mindaz, amit fontosnak tartunk). Ezek azok a dolgok, amelyekből nem akarunk – és ideális esetben nem is kell – engednünk, illetve ha ezek sérülnek, ha valami miatt háttérbe szorulnak, akkor az egyfelől belső békétlenséget eredményez, másfelől pedig konfliktusok forrását jelentheti.

De mit jelent ez a gyakorlatban? Ha például valakinek fontos, hogy hasznos és értelmes tevékenységet végezzen, és az is, hogy a munkájában megjelenjen, mondjuk, a segítés motívuma, mindeközben közösségben legyen másokkal, és még a felettesei is elismerjék őt – hoz egy életszerű példát Jánosi Valéria –, ezzel szemben olyan helyen dolgozik, ahol aktákat tologat, ahol haszontalannak érzi magát, és ahol még a főnökei sem becsülik meg, akkor alapvető értékei sérülnek. Ha ezt felismeri, akkor már tud olyan lépéseket tenni, hogy e téren is békességbe kerüljön önmagával.

A konfliktusok kezelendők

Megbékéltünk Istennel és az ő mindenhatóságával, többé-kevésbé rendben vagyunk önmagunkkal – csak éppen társas lények vagyunk, és ahol emberi kapcsolatok vannak, ott óhatatlan a súrlódás is. Az összekülönbözésen pedig nem is olyan könnyű túllépni, különösen, ha mindkét fél köti az ebet a karóhoz.

„Tudjam észlelni a békétlenség jeleit; tudjam szavakba önteni az érzéseimet, és tudjak hangot adni annak, hogy ez nem jó nekem; végül pedig tudjak a másik féllel közösen munkálkodni a kiengesztelődés elérése érdekében” – sorolja a hatékony konfliktuskezelés lépéseit Joób Máté. Sokszor ott tévedünk – folytatja a szakember –, hogy biztosak vagyunk a saját igazunkban, és pontosan tudni véljük, hogy a másiknak mit kellene tennie. El is várjuk ezt tőle, anélkül hogy mi magunk felülvizsgálnánk az álláspontunkat, és aktívan részt vennénk a konfliktusos helyzet rendezésében. Ilyen esetben elképzelhető, hogy a másik fél azért sem törekszik a békességre, mert túl nagy árat kellene fizetnie érte, például olyannyira meg kellene alázkodnia, hogy közben elveszítené a méltóságát.

Ugyanakkor arra is van példa bőven, hogy egy téves elképzelésből kifolyólag valaki a háttérbe szorítja önmagát, félreteszi az elveit, és ráhagyja a másikra a dolgokat. Ez a hozzáállás azonban – mivel csak látszatbékességhez vezet – több szempontból is káros a kapcsolatra nézve. „Ha nem jó lelkülettel tudok valamiben engedni, akkor odabent továbbra is fortyogni fogok, és emészteni fogom magam, amiért nem álltam ki magamért – magyarázza Jánosi Valéria. – A szőnyeg alá söpört problémákból ráadásul egyre nagyobb pukli lesz, és előbb-utóbb felbotlunk benne. Egy apró bosszúság miatt váratlanul az összes, korábban meg nem beszélt problémát, sérelmet a másikra zúdítjuk. Ráadásul menet közben érzelmileg is eltávolodunk a másiktól, és az egymás iránti tisztelet is elvész.”

A tisztelet a gyereknevelés szempontjából is kardinális jelentőségű. „Azt látom, hogy egyre többször nem állnak bele a szülők a gyerekkel való konfliktusba, hanem inkább engednek, mert az az egyszerűbb – mondja Jánosi Valéria, aki korábban húsz évig tanított a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban, manapság pedig szülő-gyermek mediációval (felek közötti közvetítés – a szerk.) is foglalkozik. – Akkor nem kell vitatkozni a gyerekekkel, pláne nem egy kamasszal. Ha a szülők nem támasztanak elvárásokat, szabályokat, korlátokat, akkor sajnos elvész a tisztelet. A gyerek nem fogja becsülni azt a felnőttet, aki mellett mindent megtehet, ráadásul mindeközben azt fogja megélni, hogy vele nem törődnek.”

Nem mindegy azonban, hogy az aláfölé rendeltséget feltételező tekintéllyel vagy a kölcsönösségen alapuló tisztelettel fordul-e a szülő a gyereke felé. Ha egy vitás helyzetben anyaként-apaként tiszteletben tudja tartani a lánya-fia véleményét, szándékát, el tudja fogadni az érzéseit, meg tudja érteni a szükségleteit, erről visszajelzést is tud küldeni felé, nem mellesleg pedig ő maga is tud tiszteletre méltóan viselkedni, akkor a gyerek is sokkal könnyebben el tudja fogadni a kedve ellenére való dolgokat – és így a kettejük közötti feszültség is hamarabb oldódik.

Hozzáillőség és különbözőség

A házastársak közötti konfliktusokról Mihalec Gábor azt mondja: ha valamiben összekülönbözünk egymással, akkor nagyon könnyen megtörténik, hogy már nem mi vezéreljük a folyamatokat, hanem „robotpilóta-üzemmódba” kapcsolunk. Ilyenkor önkéntelenül is azokat a sajnos gyakran pusztító, romboló kapcsolati mintázatokat követjük, amelyek a szüleink példája nyomán plántálódtak belénk (szól erről a problémáról a szakember a honlapján – Mihalecgabor.hu – elérhető videókban, írásokban is).

A terápia abban segíti a feleket, hogy az öröklött minták tudatlan – véletlenszerű, ösztönös – másolása helyett a kapcsolat tudatos megélésére törekedjenek. Ha úgy tetszik: megtanítják őket a terapeuták békességet teremteni. És erre még azoknak a pároknak is szükségük lehet, akik egyébként magukhoz illő társat választottak, olyasvalakit, akivel életük legfontosabb, az identitásuk magját alkotó kérdéseiben egyeznek, és azonos nézeteket vallanak. A személyiséget meghatározó elemek egy szélesebb körében, például bioritmusban, ízlésben, hobbiban megmutatkozó különbözőségekkel együtt lehet élni, és bár ez – mindkét fél részéről! – egyeztetéseket, kompromisszumokat, adott esetben lemondásokat igényel, de a kapcsolat belső egységét ideális esetben nem veszélyezteti.

„A Szentírás azt mondja, Isten a saját képmására teremtette az embert férfivá és asszonnyá. Ha nagyon szigorúan biblikus teológiai szemmel nézem azt a kérdést, hogy ki a hozzánk illő társ – fűzi tovább a gondolatot az adventista teológiai végzettséggel is bíró Mihalec Gábor –, akkor a legfontosabb kritérium az, hogy a társam abban segít-e nekem, hogy egyre hasonlóbbá váljak Istenhez, vagy pedig eltávolít engem az istenképűségtől, valami mást hoz ki belőlem, mint ami Istenre emlékezteti az embereket.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 23–24. számában jelent meg 2019. június 16-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.