Négy képet osztok meg olvasóimmal. A képeket az éneklés köti csokorba. Az a különleges kifejezőeszköz, amely mostanában mintha halkabban csendülne, mintha helyét gépi hangok vennék át. Ez a csokor azonban éppen azt a csodát mutatja meg, amelyet az éneklés ad; abban a reményben, hogy valakiben újra felébred a vágy arra, hogy ezt a csodát megélje.

Betegágy mellé hívott a kötelesség. Idős, demens asszonyt látogattam meg. Miről is lehetne vele beszélgetni, amikor a gondolatok csupán távoli asszociációkban fogalmazódnak meg benne? Szólt azért az ige, az áldás és végül egy ének is: „Jer, dicsérjük Istent...!” S az ének megnyitotta az addig alig érthetőn szóló szájat, a kórterem lakói is felkapták fejüket, ahogyan az asszony szájából tisztán szólt az Isten-dicséret.

Tudom, az agyban az éneklés központja másutt található, mint a beszédé. Az éneklő nem dallamosan beszél, hanem énekel. S ha a beszédet tönkretette is már a betegség, az éneklés még működik pontosan. De vajon van-e olyan ének, amely értelmünk homályosodásával is még megszólal bennünk? Van-e olyan Isten-dicséretünk, amely belénk ivódott, mint a ráncok a homlokunkra?

Egy filmben a gondokkal küzdő kamasz lánynak egy reklám kis dala csendül fel újra és újra. Vajon melyik dallam, melyik dal vésődött mélyen emlékeinkbe? Egyházi iskoláinkban mennyire fontos volna, hogy elkötelezett tanáraink az evangélikus korálokat is megtanítsák értőn és szeretettel!

Kedves barátom nem tud énekelni. Kisiskoláskorában a hallgatást ajánlották neki. Azért ő minden istentiszteleten kinyitja énekeskönyvét. „Tudod, én a szememmel éneklek” – mondja ilyenkor. Telnek az évek, és egyszer-másszor észreveszem ám, hogy már nemcsak a szeme, hanem az ajka is mozog. Legutóbb pedig – feleségének születésnapján – együtt énekeltünk az énekeskönyvből. És szájából mintha apró hangfoszlányok is elértek volna hozzám. „Most a feleségemet köszöntöttük” – magyarázta utólag. Ugye milyen csodákra képes a szeretet? Megnyitja barátom száját, hogy a köszöntésből ő se maradjon ki!

Szebik Attila idézi a Keresztyén Igazság című lap 2019/2. számában Augustinust: „Aki szeret, az énekel.” Bárcsak volna bennünk ilyen Isten-szerelem, ilyen ragaszkodó kötődés mennyei Atyánkhoz! Bárcsak lebontana bennünk minden gátat a csodálat, hogy Jézusunk hűséggel és odaadással áll mellettünk!

Az idézett cikk tájékoztat egy felmérésről, amely szerint az istentisztelet idejének tizennyolc-húsz százalékát tölti ki a zene egy olyan gyülekezetben, ahol kiváló kántor orgonál, felkészülten játszva a korálok prelúdiumait is. Egy órából tehát tizenkét perc. Valóban nem sok. Pedig az éneklés imádság, az éneklés tanítás, az éneklés a közösség megélésének egyik eszköze. Együtt énekelni olyan, mintha egy asztalhoz ülnénk le. Olyan, mint együtt játszani.

Két ilyen eseményt idézek fel. Nagyvelegen voltunk hittanostáborban. Naponta két-három alkalommal is együtt énekeltünk. Nyolcvanöt hittanos, huszonöt felnőtt, komoly kis zenekar – szépen zengett az ének. Ezeknek a gyerekeknek már megadatott a közös éneklés örömének élménye. A kis tábori füzetben ifjúsági énekek, ébredéskori dalok és korálok is találhatók – és a gyerekek örömmel énekeltek minden stílust.

A másik esemény Fóthoz kötődik. Kántorképzés folyik itt már nagyszüleink korától. Korálok és gregorián énekek, klasszikus művek és gospelzene egyaránt megszólal. Nem tudjuk, hogy akik most itt tanulnak, lesznek-e gyülekezeti kántorok vagy kórusvezetők. De a gyülekezet igényes, szorgalmas munkatársai lehetnek. Akik megtapasztalják, hogy a gyülekezet akkor tölti be hivatását, ha mindenki hozzáteszi a maga tehetségét és szorgalmát gyakorlásban, kórusban való éneklésben, kétkezi munkában is, bibliaolvasással és imádsággal. S aki hozzátette a maga tálentumait, annak este valóban szívből száll fel a „lépcsőimádság”, amikor közösen énekekkel, zsoltárokkal, imádsággal és áldással fejezik be a napot.

Négy kép az éneklésről. Az egyház képe ez. Mert az egyházi éneklés sohasem magányos. Mindig belekapcsol az éneklők sorába. Akkor is, amikor reggel, kávékészítés közben dúdolunk: „Hadd áldlak teljes szívből...” Akkor is, amikor a kórházi ágyon csendül fel: „A jóságos Isten áldjon tovább is minket...!” Akkor is, amikor gyermekednek énekled az esti éneket, alig hallhatóan, de mélyre vésődően: „Ez a nap is csendesen...”

Hadd zengjen az egyház éneke nemzedékről nemzedékre!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2019. július 28-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.