Fenti címen jelent meg Székely Éva olimpikon könyve 1981-ben. A világhírű úszónő 1952-ben Helsinkiben úgy lett olimpiai bajnok 200 m-en, hogy a világon először úszott pillangóban (az akkori szabályok ezt megengedték mellúszás számban). Pillangóban mi magyarok azóta is a világ élvonalában vagyunk, elég csak Hosszú Katinkára gondolni. Székely Éva nevéhez hat világrekord fűződik még, de életútját látva nem mehetünk el a mellett, hogy férje szintén úszott, csak ő labdával. Pályafutását 1960-ban fejezte be, nem teljesen önszántából. A római olimpia előtt férjével, a vízilabdázó Gyarmati Dezsővel választás elé állították: csak egyikük mehet az ötkarikás játékokra, nehogy disszidáljanak. Végül ő maradt itthon, aki gyógyszerészi, majd a Testnevelési Főiskolán edzői diplomát szerzett, aztán 1969-től mesteredző lett. Legeredményesebb tanítványa lánya, Gyarmati Andrea, aki 1972-ben a müncheni olimpián 100 méter hátúszásban második, 100 méter pillangóban bronzérmes lett, emellett kétszeres Európa-bajnok és világbajnoki bronzérmes úszó. Székely Éva istápolta vízilabdás unokáját, Hesz Mátét is.

A csapatsportok közül vízilabdában világverők vagyunk. Számos eredmény és legenda fűződik ehhez. Ám a legendák nem teremnek csak úgy maguktól. Legendává válni csak súlyos áron lehet. Különösen az élsportban, ahol az aszketikus életmód alapkövetelmény, hiszen az eredmények feltétele ez. Meglehet, hogy éppen ezért egyre kevesebb az igazi, élő legenda, mert az elkényelmesedett jóléti világ nem szereti a fáradalmas munkát. Pedig nagy szükség van ma is a példaképekre. Azokra a sportolókra, akik teljesítményük mellett emberként is helyt álltak és maradandót alkottak. Ebben az évben három ilyen vizes legendát veszítettünk el, és ebből ezen a héten kettőt. Februárban Székely Éva († 92), tegnapelőtt Kárpáti György (†85), tegnap Benedek Tibor († majd 48) távozott.

Kárpáti György volt az első magyar olimpikon, aki zsinórban három aranyérmet hozott (2008-ig Gyarmati Dezső tudott ilyet rajta kívül felmutatni) és a negyedikben is része volt. Aztán 2008-ban Benedek Tibor Pekingben megnyeri harmadik olimpiáját és ő is legendává válik. Ezt követően szövetségi kapitányként világbajnoki címet nyernek Barcelónában. Ők már nincsenek közöttünk. Ők már győztek, hiszen legendává nőttek. Ők talán már sírhatnak is, hiszen gyötrelmük örömre vált, ahogy Jézus is mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul.” /Jn 16,20/

Nekünk azonban megmaradnak az emlékek, azok a legendás mérkőzések Melbourne-tól Tokióig és Sydney-től Pekingig. Ez azért nem semmi! Éppen ezért lenne fontos, hogy igazi és egészséges példaképek legyenek a felnővekvő ifjúság számára is, mert a virtuális világ nemcsak manipulált, de pusztító is. Jómagam legutoljára a karantén előtt, stílusosan vízkereszt ünnepén voltam utoljára vízilabda mérkőzésen, mikor is a válogatott Dunaújvárosban 16-8-ra elverte a görögöket. Egész más élőben buzdítani a csapatot, többek között az újvárosi Gurisatti Grétát is, aki szintén igyekszik az olimpia felé. Ma azonban sokunk szíve mégis szomorú. Még a sportszerű ellenfeleké is, Alekszandar Sapics, szerb olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok vízilabdázóé is, aki érzelmes levélben tiszteleg Benedek Tibor emléke előtt. Azt érezzük, úgy gondoljuk, hogy veszítettünk. Értékes embereket, legendákat. Különösen fájdalmas, mikor egy életerős, fiatalemberre emlékezünk. Hiszen egy sportszerető nemzet mellett, itthagyta családját, felségét és gyermekeit. Mi még valahogy vigasztalódunk a legendával, mert ezt a világon már senki el nem veheti, de szomorúságunk azért mégis keserű, hiszen a férjet és az édesapát senki nem pótolja. Egyet tehetünk. Könnyeinket letörölve azokat az értékeket keressük és hirdetjük, melyeket sem a rozsda, sem a moly el nem emészt, de még a rablók sem lophatják el. Mert sírni csak a győzteseknek lehet, és én hiszem, hogy ők győztek itt és fent, mert Isten megőriz bennünket az Úr Jézus Krisztusért, aki szintén előre ment!