Mint egy elrontott, elhibázott mondat, amely a már lezárt és feladott levélborítékban rekedt, úgy nyomaszt és gyötör…

Először csak a gondolat, azután a szó, a mozdulat…, és szép lassan minden összedőlt. Szeretnék újra nekiállni, nekifogni; szeretnék újrakezdeni találkozásokat, döntéshelyzeteket, beszélgetéseket. Szeretném valahogy helyrehozni mindazt, ami megrepedt, ami kicsorbult, elkopott – de csak a tehetetlenség ordít körülöttem-bennem. Már késő! – kiáltja fülembe. Lehet, hogy minden elveszett? Tehetetlenségemnél már csak a bűnöm nagyobb. Homlokomra sütött bélyegként hordozom magammal. Jóvátehetetlen és felháborító. Az eget ostromolja, de közben érzem, hogy szüntelenül itt tanyázik bennem. Nem tudom kidobni magamból, nem tudom lemosni magamról. A belém vetett bizalmat végképp eljátszottam, méltatlannak bizonyultam minden szeretetre. Bűnösségem beszennyez, megaláz. Már régen nem az vagyok, aki voltam vagy akinek lennem kellene. Már egy teljesen más ember néz vissza rám, ha a tükörbe nézek. Megfakultak a színek, megszürkültek, mint a téli ég; minden emberi hang leleplez és vádol – lépéseim egy menekült léptei. Álmaimban is legtöbbször csak futnék. Ki tudja, hová. Futnék, hátam mögött hagyva mindent, ami beárnyékolja, megrontja, megkeseríti életemet. Futnék, de nem tudok. Valami visszahúz. Mintha ólomból lennének a lábaim, vagy mintha földbe gyökereztek volna. Kegyetlen érzés. Szívem a torkomban dobog, egyre inkább csak a sírás fojtogat. Valami égeti, valami marja a lelkemet…

Itt ijesztő a sötét és kevés a levegő. Jó volna visszatérni. Megnyugodni, megpihenni. Jó volna bocsánatot kérni, és jó volna megbocsátani önmagamnak. De túlságosan is eggyé váltam már saját árnyékommal. Túl messzire jutottam már, hogysem remélni merjem a kegyelmet. Eltéptem minden szálat, felégettem minden hidat…

És mégis, valami kimozdít, valami indulásra késztet. Vonz, hív valami a régi otthon felé. A reménytelenség is apró reményt rejt. A tudat, hogy jó lehetnék még valamire. Nem fontos, hogy mások is értsék, nem kell, hogy lássák. Elég, ha valaki érti, elég ha valaki látja. Lépéssé és mozdulattá válik bennem lassan minden várakozás. Tétlenségem elhatározássá válik. Mi ez az álmos ébredés? Honnan érkezik ez a friss levegő? Valahol kinyílik egy ablak, egy ajtó, s én egyre izgatottabban fogalmazgatom magamban az ismerős mondatot, őszintén, lesütött szemmel: „Vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.”

A Visszhang című kötet megvásárolható a Luther Kiadónál.

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. www.nka.hu