– Marosvásárhelyen születtél, hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra? Milyen volt felnőni a 70-es, 80-as évek Romániájában?

– 1972-ben születtem, 3 éves koromig a nagyszüleimmel közösen laktunk, majd apukámat kihelyezték egy Jobbágytelke nevezetű magyarok lakta faluba, a Nyárád mentére. Apukám körorvos volt, anyukám pedig laboráns, ott laktunk 1990-ig, amíg ki nem költöztünk Magyarországra. 1914-ben Bartók Béla is megfordult Jobbágytelkén. A rendelőben a takarító néninek, Annuska néninek az anyósa kislány korában nagyon sokat énekelt Bartóknak, és én még találkoztam ezzel a nénivel, Vérikével. 1977-78-körül elkezdtek kiürülni a boltok Romániában, 80-ban pedig bevezették a jegyrendszert. A 80-as években, Erdélyben magyarnak lenni és a magyar hagyományokat ápolni nem volt egyszerű dolog. Bár biztosan oka van, de sokszor megkérdezem magamtól, miért vagyok még mindig itt, Magyarországon?

– Visszavágysz? Felmerült, hogy visszamenj?

– Igen, nagyon szívesen visszatérnék. A rokonaim mindig mondják, ne reménykedjek, hogy ugyanazt találom, mint amit otthagytam 18 éves koromban. De tudom, hogy el fog jönni az idő, amikor az embernek vissza kell mennie oda, ahol a gyökerei vannak. Mindazonáltal nagyon szeretek itt lenni, Szentesen pedig különösen. Ötödikes koromtól a nagyszüleimmel éltem Marosvásárhelyen, mert a szüleim úgy gondolták, hogy kevés lesz nekem a falusi iskola. Folyamatosan a művészi pálya lebegett előttem,de nem nagyon voltak ilyen irányú iskolák, és nem is voltam kiemelkedő tehetségű egyik művészeti ágban sem. A szüleim nagyon szerették volna, ha az egészségügyi pályát választom, 5 éves koromig nem is volt ezzel semmi baj, apukámmal sebeket láttunk el. De történt valami, és elkezdtem rosszul lenni a vértől. Bekerültem a Bolyai Farkas Líceumba, matematika-fizika szakra, és határozottan jó eredményekkel végeztem 1990-ben. Fotografikus memóriám van, csak ránézek valamire és megjegyzem, így vészeltem át az iskolát. De magyarként nagyon bizonytalan volt a sorsunk, és amikor 90-ben jött a változás, akkor döntöttem úgy, hogy lelkész leszek. Kiderült, hogy a teológiára vesznek fel lányokat.

–  Ráadásul erdélyi unitárius lányból lettél evangélikus lelkész.

– A családomban minden egyes vallás megtalálható. Apukám unitárius, anyukám katolikus, két nagyszülőm református. Jobbágytelke a második Szentföld Erdélyben, én is a katolikus templomban szocializálódtam. És ott fejbe vágott egy érzés, hogy nekem az Isten az első az életemben. Mindenhol megtaláltam, a katolikus és az unitárius templomban, de a református istentiszteleten is. Azért vagyok nyitottabb, mert úgy hiszem, hogy Isten a felekezetek fölött álló, és nem csak a templomokban lakik, hanem bennem, és mindegy, hogy milyen vallású vagyok. És még egy villámcsapás ért. Erdélybe akkoriban nem nagyon érkeztek Bibliák. Nagymamám hithű katolikus asszony volt, és kapott egy Bibliát, amit a két pannonhalmi apát, a Békés-Dallos páros fordított. Ez egy szenzációs fordítás, és az olvasása közben találtam meg a szerető Istent. Ezért tudom teljes meggyőződéssel hirdetni, hogy a Szentírás vezet el Istenhez, és ezt az utat mindenkinek magának kell megtalálnia. Kolozsváron és Budapesten végeztem a teológiát, és 1998-ban lettem lelkész.

– Először Csanádapácán láttad el a lelkészi szolgálatot 2011-ig. Ez hogyan működik az egyháznál, választás kérdése, hogy ki hová kerül, meg kell pályázni vagy kihelyeznek?

– A teológia elvégzése után segédlelkész lesz az ember, ilyenkor még nem választható, hanem a püspök helyezi el. A budapesti egyetemen ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, ő is erdélyi, Brassó környékéről származik. A családja is evangélikus, még a szászok telepítették be őket. Apukája is lelkész volt az egyik faluban, részt vett az 56-os forradalom erdélyi folytatásában, 5 és fél évig volt munkatáborban, a Duna – deltában. Miután rehabilitálták, lelkészként tért vissza, de rebellis volt, mindennel szembement. A férjem négyszer próbált meg bejutni a teológiára, majd úgy döntött, hogy Budapesten végzi el. Az egyetem végére már jegyesek voltunk. A püspök behívatott, és megbeszéltük, hogy Medgyesegyházára helyez ki bennünket. Nagy volt a gyülekezet, de nem bírt el két lelkészt, így kerültem Csanádapácára, ahol szép lassan megtaláltam az ott élő evangélikusokat, az ünnepeken megtöltöttük a kis templomot. Eleinte bizalmatlanok voltak velünk szemben, nem szívesen segítettek, hiszen fiatalon kerültünk oda. A 15 évből tízet töltöttünk azzal, hogy rendbe tegyük az óriási templomot, templomkertet és a lepusztult parókiát. Nem volt egyszerű, meg kellett harcolni, de megérte, mert nem munka volt, inkább szolgálat.

A teljes cikk itt érhető el.