– Olvasni olyat, hogy mióta létezik az emberiség, kultúrák születnek, felemelkednek, hanyatlanak, ez a természetes sorsa a mi zsidó-keresztény alapokon nyugvó kultúránknak is; ne tipródjunk hát azon, hogy száz-kétszáz év múlva papnál, imámnál, vagy buddhista szentélyben imádkoznak az utódaink, már ha imádkoznak, elégedjünk meg azzal, hogy bármely kultúrát élik majd meg sajátjukként, a mi génjeinket is hordozzák magukban.

– A keveredés kétségtelenül civilizációs jelenség, de nem indulhatunk ki abból, hogy „jöjjön, aminek jönnie kell”. Keresztényként nem lehet mindegy számunkra, hogy a mi kultúránk integrálja az érkezők kultúráját, vagy fordítva. Pozitív elmozdulás, hogy míg a németek 2000-ben majdhogynem bitóra küldték Friedrich Merzet, aki egyébként nemrégiben a CDU egyik elnökjelöltje volt, mert előállt a „Leitkultur”, vagyis a hagyományos európai életforma Németországon belüli elsőbbségét hirdető „vezető kultúra” kifejezéssel, mára ez a szó beépült a CDU programjába. Európában egyre inkább elvárás a befogadottakkal szemben, hogy éljék a mi életformánkat, bár ez a törekvés a legtöbbször valami furcsa szemérmesség vagy politikai korrektség áldozatává válik. Az integráció előfeltétele, hogy a muzulmán vallási közösség elfogadja a közös játékszabályokat; üdvözlendő próbálkozás például, hogy Ausztria után Bajorország is állami imámképzésbe kezd, vagyis felügyelni akarja ezt a területet. Itt ülünk Habsburg Ottó könyvei között, említsük meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia is bizonyos értelemben multikulti volt, már az 1913-as iszlámtörvény rögzítette, hogy a muzulmánok törvénytisztelő, integrált közösségként ismertetnek el a zsidó-keresztény hagyományokra épülő államban. Mondjuk annakidején könnyebb dolguk volt, hiszen nem a birodalom központjaiban, Bécsben és Budapesten éltek tömbben muzulmánok, hanem ott, ahol évszázadok óta: Szarajevóban és környékén.

– Lehet akkorát integrálni, hogy a demográfia ne mossa el az európai kultúrát?

– Laktam európai városokban, ahol nagy létszámú muzulmán közösségek élnek, kifejezetten kerestem a lehetőségét a találkozásnak, de a tapasztalatim alapján szkeptikus vagyok a tömegesen sikeres integrációt illetően, noha erre is van néhány látványos példa.
Én a keresztény civilizáció felől keresem a megoldást, így végszükségben esetleg azzal vigasztalódhatunk, hogy Afrikában nő a legdinamikusabban a keresztények száma, így, bármily abszurdan is hangzik, elképzelhető, hogy idővel a bevándorlók keresztényebbek lesznek, mint az európai őslakosok.
A bevándorlás kapcsán kínálja magát az önfelmentés, de óriási önbecsapás lenne azt gondolni, hogy a keresztény közösség elerőtlenedése a bevándorlók rovására írható, Magyarországon különösen nem. Az előző két népszámláláson harminc-harminc százalékkal csökkent az összes történelmi egyház támogatottsága: ennyivel kevesebben vallották magukat katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak, és így tovább. 2006 óta vagyok a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője, vagyis világi vezetője, e megbízatásomban is igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy a jövőre esedékes népszámláláson ne ez a trend érvényesüljön.

– Milyen eszközök vannak a kezében?

– Nyilván korlátozottak, de a kishitűség ilyenkor a legrosszabb tanácsadó. Alapvetően azt kell világossá tenni, hogy a közösségben gyakorolt hit nem valami múltból itt ragadt, áporodott dolog, hanem a modern világ fontos része. Mi, evangélikusok régóta teszünk ezért, egyebek mellett azzal, hogy olyan nyitott, magas színvonalú intézményeket működtetünk, mint jó néhány gimnáziumunk. Vagy – ez is aktuális példa – hogy digitális oktatási módszertanunk messze az evangélikus berkeken túl is sok elismerésben részesül. Online jelenlétünk jó színvonalának fontos következménye az is, hogy egyházunk így sokaknak adhat vigasztalást, bátorítást a mostani nehéz időkben.

– A kultúránk megőrzéséhez kell az istenhit?

– A közösségépítés kovásza az önmagán túlmutató elköteleződés, vagyis a közös hit, ami segíti egymás elfogadását, a gyakran súlyos belső véleménykülönbségek tisztázását. Nem valami kegyes, áhítatos galamblelkűséget kell itt elképzelni, hanem a közös hitből fakadó törekvést arra, hogy igyekezzünk egymás terhét hordozni, elviselni, mi több, szeretni egymást.

A teljes cikk itt érhető el.