Eleink nem összekulcsolt vagy ös szetett kézzel imádkoztak, hanem úgynevezett orans tartásban, ég felé emelt nyitott tenyérrel. Ismerjük a történetet Mózesről: amikor Izráel Amálékkal küzdött, ő felemelt kézzel, kitárt karral imádkozott. Amíg fönt tudta tartani a karját, addig győzelemre állt a küzdelem. Amikor meglankadt, és lehanyatlott a keze, akkor Izrael kénytelen volt visszavonulni. Ám Mózes két testvére, Áron és Húr ott állt mellette, és tartották a kezét.

Madách Imre Mózes című drámájában megrendítő módon jut ez kifejezésre. Máig előttem van a kép: a Mózest játszó Sinkovits Imre így imádkozik, egyre nehezebben tartja a kezét, ám testvérei segítenek neki. Milyen jó lenne, ha egyházunkban is így lenne. Tartanánk a másik karját. Hordoznánk egymást imádságban.

De a felemelt és nem lankadó kéz a munkát is jelenti. „Imádkozzál és dolgozzál!” Ne lankadjon a kezünk. Egyaránt szükség van imádkozó és dolgos kezekre. Az egyházban is. Adjunk hálát a munkánkért: akár kenyérkereső tevékenységünkért, akár az önkéntes szolgálatért. Nyár idején pedig Urunk iránti hálával éljünk a pihenés, a feltöltődés lehetőségével. Amikor nem feszülnek izmaink és idegeink, hanem el tudjuk engedni magunkat, Istenre merünk hagyatkozni.

Júliusban ezt is jelentheti a „Ne félj, Sion…” kezdetű énekünk és főként a mö­ götte levő prófétai ige. Az Úr „megújít szeretetével, ujjongva örül neked”.

Imádkozzunk:

egyházunk lelkészeiért és világi szolgálóiért;

a munkanélküliekért;

azokért, akik most állnak munkába;

a nyugdíjba készülőkért és nyugdíjasokért;

azokért, akik szabadságukat töltik, pihennek, úton vannak;

az őket helyettesítőkért; testi és lelki feltöltődésért mindnyájunknak;

a Győr-Mosoni Evangélikus Egyházmegyéért.