– Gyakran van honvágyad?

– Nem gyakran, mindig. Egy nagy házban élünk, de ezt a házat nem érzem otthonomnak, érted mire gondolok, minden gyerekkkori emlékem, minden, amim gyerekként volt, most nincs már. Még a gyerekkori képeim sincsenek meg, mind elégett Szíriában. Semmim sincs itt, semmi a gyerekkorom emlékeimből, igen honvágyam van.

Nézegetem a régi fotókat és videókat, amit egy pendrive-on hoztam magammal. Már legalább százszor megnéztem ezeket, de minden egyes alkalom olyan, mintha először látnám. Nem igazán tudom, hogy mondjam el, de nagyon nehéz érzés ez a vágyakozás, nem igazán tudsz tenni ellene, nem nagyon tud felvidítani semmi.

– Biztos van néhány kellemes, szívmelengető pillanat, esemény, mi az amit a legjobban tudsz élvezni az új életedben Svédországban?

– Sok barátom van, talán komfortosabban érzem magam ebben az új közegben. Tudod, a társadalom sokkal tradícionálisabb Szíriában. Svédországban inkább vagyok szabad, ha mondhatom ezt. Igen, talán a társadalmi közeg más, most önmagam lehetek, inkább mint Szíriában. Például nem volt megengedett számunkra, hogy bárhová egyedül menjünk, de most igen, ez egy biztonságos ország.

Svédországban jó, hogy vannak barátaim, dolgozom, idén végzek a főiskolán, szóval az életem nagyon jó. De a honvágy még mindig itt van belül.

– Mit tanulsz amúgy?

– Társadalomtudományokat és ha végzek, utána pszichológusnak tanulok.

– Mi a legnagyobb reménységed a családoddal kapcsolatban, mondjuk öt éven belül?

– Korábban, amikor nem voltunk együtt, a legnagyobb vágyam az volt, hogy újra együtt lehessünk. Most ez megvalósult, jó életünk van, anyu és apu dolgozik, mi mindannyian tanulunk, tudod ez elég, hogy biztonságban vagyunk. Nem nagyon várok sokkal többet ennél. Biztonságban élni és együtt lenni, mert ismerek családokat, akik elvesztettek valakit, szóval amikor látom, hogy az egész családom életben van és mellettem lehet, akkor ez nekem elég, semmi többre nincs szükségem.

– És ezen felül rengeteg barátod-ismerősöd van a facebook-on. Ha jól tudom van egy oldalad…

– Amikor a nővéreim nem voltak velem, akkor szükségem volt valamire, ezért indítottam ezt az oldalt. Először csak posztoltam egy-két dolgot, érzéseket, tapasztalatokat, és voltak emberek, akiknek ugyanezek az érzéseik és tapasztalataik voltak, úgyhogy ezeket megoszthattam velük. Így nekem is könnyebb volt, láthattam, hogy nem az egyedüli vagyok. Ez valóban segített és több emberrel is szerettem volna kapcsolatba kerülni. Talán ez az oldal az egyik oka, hogy pszichológus szeretnék lenni, jobban szeretném érteni az embereket. Nagyon sokféle embert látok, hogyan gondolkodnak, a különböző társadalmakban, országokban, szóval szeretném jobban megérteni az embereket és azt, hogy hogyan élnek az egész világon. Igen.

– Ez az oldal tehát megszólít különböző nemzetiségű embereket…

– Az oldal nyelve arab, arabul írok.

– Hány követője van az oldalnak?

– Kétszázezernél egy kicsit több. Három év alatt sikerült ezt elérni.

– Gratulálok!

– Köszönöm! (nevet)

– Egyébként látsz esélyt arra, hogy hazamenj egyszer?

- Nem igazán. Itt van lehetőségem azt csinálni, amit szeretnék. A svéd diplomám sokkal értékesebb, mint az, amit Szíriában szerezhettem volna. Ezzel az egész világon dolgozhatok. A tanulás és a jövőm miatt is jobb nekem itt. Látom a különbséget a két oktatás között és ahogy Svédországban oktatnak, az sokkal jobb. Talán visszatérek és meglátogatom a rokonaimat, akik még Szíriában élnek.

– Mi az amitől félsz? 

– Láttam halált. Sok embert láttam meghalni, szóval nem nagyon félek más dolgoktól. Az egyetlen amit szeretnék az, hogy azt csináljam amit szeretek, hogy kövessem az álmaim. Az egyetlen, ami elszomorít, vagy dühít, amikor a dolgaim nem úgy haladnak, ahogy elterveztem. Hogy is mondjam, nem félek a haláltól, mert tudom, hogy meg fogok halni, most csak azt szeretném, hogy az álmaim valósággá válhassanak. Ez az, amivel most törődöm, az álmaim, a családom, a tanulmányaim, azt szeretném, hogyha majd meghalok, azt mondhassam tettem valamit. Mert túlélő vagyok és oka kell legyen, hogy az lettem. Valamilyen nagy szervezetnél szeretnék dolgozni, mint az ENSZ például, hogy segíthessek az embereknek. Segíteni, leginkább talán menekülteknek, mert tudom, hogyan éreznek. Most például Svédországban sok menekült van, köztük gyerekek, és nem érzik sokszor jól magukat. És nekem is van néha ilyen érzésem, én is elvesztettem a nagybátyámat, ezért ismerem milyen érzés elveszíteni valakit, szóval talán ha majd pszichológus leszek, tudok segíteni nekik.

– Egész biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, de ha mégsem, akkor hívj fel, biztos fogunk munkát ajánlani!

– Köszönöm! (nevet)

– A legjobbakat kívánjuk neked is és a családodnak! Egy utolsó kérdés: igaz csak néhány napot töltöttél nálunk és már utazol is vissza, de mi az, ami ezalatt a rövid idő alatt feltűnt, érdekes volt?

– Van valami, amit különösnek találtam Magyarországon. Amikor buszoztam, vagy vonaton ültem, a mellettem ülő nem mosolygott. Ha Svédországban valaki mellé ülök, akkor köszönök és egymásra mosolygunk. Ez általános Svédországban. De itt Magyarországon mindenki csak ül, szomorúnak tűnik, senki sem mosolyog.