– Gyermekkorában, mint a legtöbb kisfiú, trolivezető, vasutas, esetleg tűzoltó akart lenni, vagy már akkor is azt felelte: humorista?

– Volt persze egy időszak, amikor „minden”, de elég korán kiderült, hogy mégis inkább író. Akkor még senki sem vette komolyan, én sem, de valahogy mégis sikerült. Erről a pályáról kirándultam azután a stand-up irányába. A kabaré nagyon érdekelt, és kiskorom óta nagy sikereket arattam fogalmazásaimmal.

– Mi az a legkorábbi élmény, amelyet mostani pályája előzményének tekint?

– A családban vannak történetek, hogy én vicces voltam, így utólag, hogy humorista lettem, ez nyilván felnagyítódik. Diákként sokszor sikerült megnevettetni az osztálytársaimat és a tanáraimat, de az, hogy stand-upos legyek, olyan álom lett volna, mint megmászni a Mount Everestet. Egyszer írtam egy verses-mesés történetet egy kismalacról, aki elszökött otthonról, de aztán csak elkapták, aztán megették szegényt. Kicsit rendhagyó mese volt ez tízévesen.

– És nem volt hepiend…

– Nem. Ha politikai karriert akarnék építeni, akkor belekapaszkodhatnék egy másik, ötödikes koromban írt fogalmazásomba, amikor is a János vitézt vettük. A feladatot úgy oldottam meg, hogy a kiadott témát, „Zsiványok közt jártam”, elláttam egy alcímmel: „…avagy mikor hagynak békén Grószék?!” Arról szólt, hogy az állam már nem tudja másként beszedni az adót, csak útonállók révén. Ebbe a dolgozatba aztán belesűrítettem az összes akkori Hofi-, Nagy Bandó-, Markos–Nádas-poént. Hát, nem arattam osztatlan sikert. A magyartanárunk keményvonalas volt, állítólag még pártértekezletet is összehívott az ügy kapcsán.

– Tehetsége révén rögtön bekerült a legnagyobbak közé. Rádiókabaré, Humorfesztivál, Fábry-show… Hogy emlékszik vissza a kezdeti időkre?

– Az első komolyabb lépés Forgács Gábor színművésszel való találkozásom volt, akinek megtetszettek a kis jeleneteim. A megboldogult Szív Tv-n debütáltam éppen húsz éve, a Humorforgácsok című műsorban. Low budget, azaz alacsony költségvetésű műsor volt, szerepeltem is benne untermanként. Sajnos nagy jövője ennek nem volt, de önbizalmat merítettem belőle. 1998-ban volt a Humorfesztivál, az ott elért eredményem volt a belépő a továbbiakhoz, eljutottam a döntőig.

– Sőt meg is nyerte!

– Igen, pontosabban, az egyik nyertese voltam. A Rádiókabaréban aztán megismertem a szakma legnagyobbjait, így a színészeket is. Aminek nagyon örülök, hogy egy klubrádiós kabarésorozat révén Gálvölgyi Jánossal és a már elhunyt Bajor Imrével is jó munkakapcsolatba kerülhettem.

– Fábry Sándor beválasztotta önt a gegcsapatába, ez szintén nagy elismerés. Ahhoz, hogy valaki eredeti, önálló hangon szólaljon meg, kell egy adag talentum, de bizonyára inspirációkat is kell keresni. Önt, ahogy sokunkat, az angol humor ejtette rabul. Van egyébként szakmai példaképe?

– Tizennégy-tizenöt évesen láttam a Gyalog galoppot, majd jött a Monty Python Repülő Cirkusza, és a rajongójuk lettem; mellettük példaképemnek tekintem Dudley Moore-t, Peter Cookot és Woody Allent. Nagy kedvelője vagyok a magyar kabarénak, szoktam is mondani, hogy rajongó vagyok, aki abban a szentségben részesült, hogy foglalkozhat is azzal, ami a rajongása tárgya. Nagyon szeretem Kellér Dezsőt, az újabbak közül Hofi Gézát, Boncz Gézát, akivel volt szerencsém együtt dolgozni, valamint Sándor Györgyöt. Fábryval immár tizenhét éve dolgozom együtt. Sanyival ambivalens a kapcsolatunk: mi tűz és víz vagyunk, mind világnézetileg, mind mentalitásban. De azt hiszem, pont ebből, a két világ találkozásából tudunk mégis létrehozni valami eredetit.

– Mára megtanultuk a stand-up szót, és mostanság már elképzelhetetlen egy-egy nagyobb társasági esemény, fesztivál egy jó stand-up comedys nélkül. Mennyiben új műfaj ez, és miben áll hallatlan sikere?

– Elárulom, hogy az első magyar stand-upost úgy hívták, hogy Nagy Endre, és 1908-ban kezdte a pályáját. Író, újságíró volt, Ady Endre barátja. Kiállt a színpadra, hogy felolvassa egy novelláját. Ekkor valaki a közönségben, egy közismert kekec beleásítozott. Nagy Endre szívta a fogát, de mivel húsz koronát kapott volna, még egyszer belefogott. Újra ásítozás. Erre fölment benne a pumpa, és közölte, hogy jó, hagyom a novellámat, és mondok egy mesét a vadszamárról. A közönségnek tetszett ez a váltás, és tulajdonképpen ezzel a húzással és a mesével megteremtette a stand-up alapjait. A kabaré tulajdonosa rögtön felismerte benne az új lehetőséget, és ő lett az első konferanszié is. A stand-upos egy ember mindenféle kellék nélkül, aki kiáll a színpadra, és vicceseket mond, sőt a közönség „be is szólhat neki”, ezzel spontán alakítva az előadást. Később jöttek a humoristák, Alfonzó, Sándor György, Hofi, akik a maguk írta történeteket adták elő. Ma pedig a szociális stand-up hódít, amikor valaki elmeséli, hogy például mi történt a nagymamájával a trolin, persze viccesen.

– A hitre térve: hogyan lett evangélikus?

– Ateista közegben nőttem fel. Sokfelé kerestem, de sehol nem találtam meg a nekem való felekezetet. Mormonokkal is találkoztam, de amikor kiderült, hogy már nincs többnejűség, el is veszítettem az érdeklődésemet. Gimnazista voltam, amikor Assisiben ért egy megtérésélmény. Éppen ott lett számomra egyértelmű: „Igen. Van.” Katarzis, amely nem múlik el. Későbbi feleségem révén kerültem az evangélikus egyházba, nevezetesen a bodajki Szélrózsára. Ott megtetszett a nyitottság, a légkör, a szellemiség, úgyhogy… azóta is itt vagyok. Ő gyomaendrődi evangélikus sváb családból származik, az ő gyökerei tehát régiek. A szentendrei gyülekezethez tartozunk, feleségem a Dunakanyarban több helyen tanít evangélikus hittant. Az ő révén lettem én is evangélikus.

– Sok jó poént, papi viccet hallani, de nagyon érzékenyen kell kezelni a hitélettel összefüggő dolgokat. Magyarul: tudni kell, miből nem szabad viccet csinálni. Milyen az egyházi, illetve a keresztény humor?

– A kollégák néha szoktak vallási poénokat mondani, de csínján bánnak vele, mert félnek. Az én megközelítésem azért más, mert hívő evangélikus vagyok. Emiatt érdekelnek a témák, és sok mindent eleve vallási oldalról közelítek meg. A Biblia számomra olyan alkotás, amelyet erkölcsi alapként sok nem hívő is elfogad. Akár a mózesi törvényekre, akár Jézus tanításaira gondolunk. Gondoltam egyet, és a vallási ihletésű anyagaimat összegyűjtöttem egy estbe. Ez lett a Játszd újra, Noé! című műsor.

– Van egyébként kimondottan keresztény humort művelő kollégája?

– Nem végeztem világméretű kutatást, de általában inkább a vallással szembeni kritika nyilvánul meg a humorban, lásd a Brian életét, de olyat én még nem láttam, hogy valaki keresztényként humorosan fogalmazná meg magát és a világot körülötte. Magyarországon semmiképpen, külföldön sem, de lehet, hogy létezik, nem tudom. A humor nagyon jó híd ahhoz, hogy összekösse a hívőket és a hívőket, illetve a hívőket és a nem hívőket. Általában a keresztény művészetnek van egy olyan sajátossága, hogy Isten nagyságát és az Istenhez való viszonyt fogalmazza meg, de magunkról nem nagyon beszélünk. Pedig sok kérdés és belső konfliktus tárgya, hogyan éljünk keresztényként a világban, mit kell tennünk, s a hibáinkat, emberi gyarlóságainkat is félünk beismerni. Ezekből a vívódásokból születtek meg az írásaim.

– Jézus humoráról mit mondana?

– Jézus rengeteg humorral volt megáldva, bár ezt vicces így mondani, hiszen ő isteni személy, és hát a humort is Isten teremtette. Van, aki szerint az ember is egy nagy vicc… Jézus humora ugyanakkor szeretetteljes humor. Ő sosem bántott, nem alázott meg senkit. Az a humor sosem jó, amelyik lefelé mutat! Az a jó, amelyik fölfelé mutat, vagy úgy mutat másokra, hogy magamra mutatok: én, mi ilyenek vagyunk. Jézus annak is példája, hogy hogyan kell helyesen humorizálni. És isteni humora van!

– Mivel készül „A föld sója” fesztiválra?

– A már említett Játszd újra, Noé!-t azért választottam, mert ezt felekezeti hovatartozástól, világnézettől és nemzetiségtől függetlenül lehet élvezni, a visszajelzések ezt igazolták.

– A Szélrózsa is közeledik…

– Ott pedig az új műsorommal fogok debütálni, az lesz a címe, hogy Csak az első ötszáz év nehéz. Na, ezen a címen egy evangélikus máris nevet, más közegben meg kell magyarázni. Ez a műsorom talán bensőségesebb, nekünk szólóbb lesz. Talán ez most megengedhető, de ez sem lesz kirekesztő.

– Erről elárulna még valamit az ősbemutató előtt?

– Azt, hogy még mindig írom, majd előtte két nappal fejezem be! A stand-up azért jó, mert például a Hamletet nem lehet átírni egyik előadásról a másikra, míg én akár egész blokkokat kicserélhetek. Előfordul, hogy nekem is beszólnak, ahogy pont a Noé bemutatóján történt. Éppen Schmitt Pálról beszéltem…

– Pontosan öt éve készült önnel egy interjú egyházunk honlapján, ahol zárókérdésként azt kapta: mit csinál majd Kövesdi Miklós Gábor öt év múlva. Szembesítés következik.

– Mit válaszoltam? [Nevet, megnézi.]

– Így könnyű…

– Fordítok azóta is, éppen egy Wodehouse-köteten dolgozom. A humor ma is instabil műfaj, a Fábry-show-ban most is dolgozom, de a legfontosabb: azóta nem hárman, hanem négyen vagyunk a családban! 2012-ben megszületett Jonatán is, és egészen elképesztő, hogy egy kisgyerek mennyire meg tudja változtatni az ember életét jó irányba. A nagyfiam már tizenhat éves, felvették a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba, és Fóton már ötödször vesz részt a kántorképzőn, karvezetést, orgonát tanul. Szentendrén már szokott segédkántorkodni. Sok szállal kötődünk mindannyian a hithez, az egyházhoz.

Kövesdi Miklós Gábor „A föld sója” találkozón július 8-án 14.30-tól, a Szélrózsa találkozón július 28-án 14.30-tól lép fel.