A néprajzkutató Bálint Sándor figyelmeztet bennünket arra, hogy a keresztek – Krisztus halál feletti győzelmének a szimbólumai – a népi vallásosság jeleiként tűntek fel a falvak határában, útkereszteződésekben, ahol mindenféle rossz ember leselkedett a jámbor polgárokra. A kereszt láttán a férfiember megemelte a kalapját, a katolikus asszonynép keresztet vetett, és egy rövid imát mormolt.

A legkorábbi ilyen magyar emlék a 13. századból való: a Sopronból Balfra vezető út mentén áll a Pihenőkereszt. A folklór részeként az emlékállítás a 19. században teljesedett ki, amikor a hétvégeken virágot helyeztek el az út menti feszületnél, a búcsúk alkalmával pedig lefestették. A falukat járó fotóművész, Móser Zoltán szerint elsősorban a Palócföldön és Göcsejben, Erdélyben pedig a székelyeknél – például Korondon – állították a legtöbb keresztet. Útkereszteződésekben és a falvak határában. Pléhből, kőből és fából készült a legtöbb Krisztus, amelyet aztán a kommunizmus éveiben eltüntettek, s a földdel tettek egyenlővé. 1989-től, a rendszerváltozást követően kezdték ismét visszaállítani őket.

A fővárosban aránylag kevés az útszéli kereszt. Az egyik legismertebb Budán, a Hegyalja út és a Lejtő út kereszteződé- sénél található. Gyakran járok arrafelé, és örömmel konstatálom, hogy mindig van a tövében élő virág. Kiderült, hogy a kereszt mögötti ház egyik lakója gondját is viseli, és sosem hagyja magára. Milyen szép vállalás! A kivételes figyelem példája. Puszta Sándor leányfalui pap költő mondta egy interjúban: „Miért tesznek virágot a sírra? Hogy ne fázzon a halott.” Mondhatta volna: „Miért helyeznek virágot a kereszt tövébe? Hogy naponta emlékezzünk a megváltásra.”

A szóban forgó helyen valamikor szőlőhegy volt, de ma már ennek semmi nyoma. Legfeljebb a Hegyalja út elnevezése utal rá. A keresztet valószínűleg az első világháború után állították, de erről nem maradt fenn írásos nyom. Amikor a restaurátorok 2004-ben lebontották az emlékművet, a következő szöveggel szembesültek: „Isten dicsőségére emelte megalakulása alkalmával a farkasréti római katolikus egyházközség 1946. október 10-én.” Az egyházközség alapító okiratába azonban csak 1948-ban jegyeztetett be. Amikor megindult a környéken az autóbuszközlekedés, a megálló a Kereszt elnevezést kapta, pontosabban hívők és nem hívők csak így emlegették: „A keresztnél.”

A restaurálás kezdeményezője Szalay Etelka tanárnő volt, aki Simó József építészmérnököt és Madarassy István ötvös-szobrászművészt nyerte meg az ügynek; csatlakozott még a szervezőkhöz Péter Zsuzsa doktornő is. De például a sashegyi mészkőből készült lábazatot Tarnai László és családja állította helyre.

Juhász Gyula A tápai Krisztus című versében olvashatjuk:

Az ország útján függ, s a földre néz,

Arcán szelíd mosoly a szenvedés.

A falu népét nézi csöndesen,

Amint ballagva munkába megyen. […]

És ki segít már, ha ő sem segit?

Az útszéli kereszt átvitt értelemben is megálló. Jókai Anna vallotta tavaly karácsonyi interjújában: „…a szakrális igazság ismerete vagy legalább kutatása nélkül kátyúba ragadhat az emberiség. Az út a vízszintestől a függőlegesbe kell, hogy vezessen.” Erre rímelnek Pilinszky János sorai: „Egy ember élete, életünk, kívülről nézve vízszintes vonalnak hat, mely a születés pillanatától a sírig ér. Életünk valószínű realitása azonban a magasság és mélység függőleges síkján zajlik le, pontosabban: egyszerre a két síkon, vagyis a »kereszt realitásában«.”

Az ember földi mennyországra és földi pokolra kárhoztatott. Akhilleusz, a legnagyobb görög hős könnyen lehetett bátor: születésekor anyja bemártotta a Styx vizébe, és ily módon sértetlenné vált. A mai halandó csak remélheti, hogy sértetlenül lehet bátor. Miközben életének vízszintes vonalán halad, magasság és mélység realitásában szenvedi végig a felismerés, az igazság, az öröm vagy a fájdalom ellentmondásait.

A jel, a szimbólum számomra egyértelmű: „a kereszt realitásában” zajlik az életünk, és minden embernek van keresztje. Akár evangélikus hitvallással tekint rá, akár nem. És mindenki cipeli a saját keresztjét. Jókai Anna mondja másutt: „A batyut vinni kell, azt nem lehet letenni, mert akkor elveszíted a lényeget. Ez a kereszt.”

Ha értelmesen akarunk élni, meg kell tanulnunk különbséget tenni a lényeges és a lényegtelen között. Mindenkivel mindenféle dolog történik – legalábbis történhet. Magunk döntünk, és döntésünkben szabadabbak vagyunk, mint gondolnánk. Kevés dolog számít túl sokat, és még kevesebb számít egyáltalán. Bármilyen különösnek tűnik, az emberek úgy hozzák meg döntéseiket, mintha az idő visszafelé haladna. Abban a szilárd hitben tervezik a jövőjüket, hogy pontosan úgy folyik majd tovább az idő, ahogy eladdig. Pedig egyre változik, és egyre kevesebb. A kereszt figyelmeztet bennünket arra is: ne hagyjuk, hogy a tegnap túl sokat raboljon el a mindennapjainktól, a mából!

Pilinszky így fogalmaz: „»A többi néma csend« – vallotta Hamlet. […] A többi: a kereszt, minden ellentmondás fölülmúlása, végleges elnémulása. Végre és végül a béke – mindennel és mindenkivel.”

A Hegyalja út és a Lejtő út rejtett szegletében mindennapi életünk viharaira is emlékeztet egy vörös fenyőfából készült kereszt, rajta a názáreti Jézussal, aki örökös testközelben van, mindig és mindenütt velünk. Ott van a reggeli induláskor és az esti hazaérkezéskor. A kihalt tereken és a csendes utakon. Amikor botorkálunk, és amikor ujjongunk. Gondoljunk arra, hogy egy megemelt kalap, egy főhajtás, egy rövid ima itt a Hegyalja út és a Lejtő út kereszteződésében olyan fogódzó a hétköznapokban, amely a legtisztább erő az alkonyatban.

Ahogy Wass Albert is megénekelte a Prófétafa című versében:

[…] de azért mégis áll.

Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál,

csupán az élet színe-változása. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 5. számában jelent meg, február 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.