– Január 10-én az FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) címlapján az szerepelt, hogy „Protestáns teológusok támogatják a professzionális asszisztált öngyilkosságot”. Pontosan 14 nappal később ugyanitt: „Protestáns teológusok az asszisztált öngyilkossággal szemben”. Melyik állítás igaz?

Friedrich Kramer: Mindkettő, ugyanakkor mindkettő túl felszínes is. Ez olyan téma, mely nem a címlapokra való, ha differenciáltan szeretnénk megvitatni. 

– Úgy is gondolhatjuk, hogy a teológusok, az EKD vezető tanácsosa Bedford-Strohm inkább ellenzik, míg a gyakorlati szakemberek, mint Ulrich Lilie diakóniai elnök inkább támogatják? 

– Nem ennyire egyszerű. Ulrich Lilie azok közé tartozik, akik már nagyon korán azért szálltak síkra, hogy a palliatív ellátás és a hospice ápolás az alapellátáshoz tartozhassanak. Még mindig nem állunk ott, ahol kellene. A kérdés, hogy a reményvesztettek és a súlyos betegek halálvágyát hogyan kezeljük, mely mindig felmerül, különösen egy olyan elgazdaságiasodott társadalomban, amely csak azt nézi, hogy ki mennyire hasznos.

– Nem osztja Lilie véleményét?

– Nem. Számomra az asszisztált öngyilkosság nem alternatívája a palliatív ellátásnak, és a hospice ellátásnak. Ugyanis egy tanúsított öngyilkosság esetben végül az élet erőszakos befejezéséről van szó. Ezt ellenzem. A kereszténység erőszakmentes vallás.

– Az alkotmánybíróság a 2020 februári határozatában még csak a vita alapjait rakta le, de megállapította, hogy az általános személyiségi jogokhoz tartozik a személyes autonómia, a halálról való önrendelkezés joga. 

– Ezt az autonómiát keresztényként nem így látom. Az életem nem az én tulajdonom, azt ajándékba kaptam. Ezt az ajándékot nem foszthatjuk meg az értékétől úgy, hogy eldobjuk. Az alkotmánybíróság ezzel a határozatával a segítséget akarja elismerni anélkül, hogy a segítő büntethető lenne, egyúttal a jogszabály a teljes „halálipart” akarja megakadályozni. A lehetőség azonban nem jelent egyben kötelezettséget arra, hogy azt megtegyük. 

– Mi szól az ellen, hogy az ember méltósággal halhasson meg, hogy teljesítsék a végakaratát?

– Semmi, és ez nap mint nap szeretetteljes és felelősségteljes módon megtörténik az egyházi fenntartású palliatív ellátásban, és hospice ápolásban. Ki mondja meg, hogy egy betegségben vagy demenciában bekövetkezett halál méltatlan? Egy emberi élet elvétele számomra a keresztény hittel összeegyeztethetetlen. Ez akkor is az erőszak egy formája, ha gyógyszeres formában történik, és ellentmond az emberi méltóság sérthetetlenségének az alkotmányunk első cikkelye szerint. 

– Hogy érti ezt pontosan?

– Az emberi méltósággal együtt a szenvedő ember méltósága is sérthetetlen. A szenvedésnek nem vehetjük el a méltóságát, a szenvedést tudjuk csillapítani. Ezért is támogatom a palliatív ellátást, a hospice kiépítését. A szenvedés ugyanúgy, mint a születés és a halál, az ember méltóságához tartozik. Keresztényként más a viszonyunk a szenvedéshez. Krisztus szenvedése méltatlan volt? Nem, számunkra ebben van a legnagyobb méltóság.
Ezzel szemben áll a humanista tradíció, az önrendelkezés joga az élet végéről, az utolsó szabadság, a szabad halál, az értéktelen élet. Az egyháznak nehéz feladat erre hittel és meggyőződéssel hatni. Ez nagy kár. Diáklelkészként megéltem öngyilkosságokat, ezért is nem lehet számomra az asszisztált öngyilkosság opció. A fiatalok halála nem volt sem értelmes, sem szabadon választott, hanem félelem alapú és rettenetes. 

– A fájdalomcsillapítókkal való kezelés nem rövidíti le a páciensek életét? Milyen messze áll ez az asszisztált öngyilkosságtól?

– Mindkettő nagyon közeli és mégis világokkal távol egymástól, ezért is ilyen komplikált az aktuális vita. Számomra az élet ilyen befejezése az erőszak egy formája. Aki az öngyilkosságot szépíti, magának is hazudik. Honnan tudhatjuk, hogy az a páciens, aki lenyeli a halálos dózist, nem bánja-e meg? A halál lehet teljes reménytelenség, panasszal teli. De mi keresztények arra hagyatkozhatunk, hogy az életnek van elsőbbsége, hogy mi tiltakozunk a halál ellen, hogy mi védelmet nyújtunk.

– Mi van akkor, ha a páciens mégis segítséget kér az elmúlásban? 

– Egy út lenne, a böjt, felhagyás az evéssel és az ivással. Amennyiben újra éhség és szomjúság lép fel, az adott embernek a testével még nincs elege az életből és gyenge az akarata. Ha azonban valaki mindenképpen az orvosok segítségével szeretne eltávozni, akkor lehet olyan kórházi áthelyezést kérni, ahol ezt az orvos elvégzi. 

– Hogy szeretnék ezt a témát a továbbiakban folytatni?

– Egyházon belüli dialógus formájában. Ez jelenleg nem könnyű feladat és nem időszerű. A társadalom a pandémiára az élet védelmével reagál. Ezzel egyidőben vitatkozunk az élet végéről. Ez egy kicsit ellentmondásos.