Van egy olyan korabeli ábrázolás, miszerint a valóban erőteljes alkatú, magas termetű Rázga Pál 1849. június 18-án, pirkadatkor maga vitte fel a bitófáját a pozsonyi várban lévő siralomházból kivégzése helyszínére, a Szamárhegyre. Pozsony evangélikus lakossága nem hitte el, hogy a lelkészét fel fogják akasztani. Haynaunak nem számított a város asszonyainak könyörgő látogatása sem, példát akart itt is statuálni. Így történhetett, hogy részben olyan törvények alapján vádolták meg a lelkészt, amelyek nem is voltak életben kárhoztatott tetteinek idején. Gyenge lábakon állt hát az eljárás, amikor a vádpontokat kiegészítették az uralkodócsalád megsértésével is.

Ki volt hát ez a fennmaradt beszédei alapján is lánglelkű hazafi, aki már a pozsonyi állás elfoglalásakor elmondott beköszönő beszédében kijelentette: „Erőm, tehetségem a tied, szeretett gyülekezet, életem a hazáé! Az egyháznak örömmel adom meg, amit adhatok, hazámtól el nem vonom soha, mivel tartozom.”

Rázga Pál a Pozsony melletti Bazin városában látta meg a napvilágot, a családban és a közösségben is három nyelven, németül, szlovákul és magyarul folyt a szó. A modori al- és a pozsonyi főgimnázium után Bécsben hallgatott teológiát és orvostant, közben pedig a Blaskovich-féle blankenbergi nevelőintézetben tanárkodott. Bécsben szentelték pappá 1823-ban, majd a hatvan százalékban evangélikus karintiai Trebesing lelkésze lett. Négy év után került át a szomszédos Zlánba, ahol még nyolc esztendőt szolgált, hogy aztán Modor hazahívja, ahol elaggott lelkészeknek és azok árváinak javára egyesületet is alapított. Innen 1839-ben Prágába vezet az útja német anyanyelvű híveihez, majd 1846-ban jut el utolsó állomáshelyére, Pozsonyba, ahol 1848. szeptember 9-én nyolcvanöt hasonló érzelmű társával együtt megalapítják a Hazafiúi Egyletet, és Rázga, olykor a gyülekezet morgása ellenére, a szószékről és újságcikkekben is kiáll a szabadságjogok és a magyar függetlenség mellett. A Pressburger Zeitungban kifejti, hogy számára a szabadságharc nem pusztán a magyar nemzet küzdelme, hanem az itt élő népek jogaiért, fejlődésért vívott küzdelem, amelyet Isten – aki egyenlőnek teremtett valamennyi embert – is támogatott.

Az egyletet ugyan nem ő vezette, de az átvette kezdeményezéseit, megalakult a nemzetőrség, és gyűjtés, mozgalom indult, hogy ágyúkat öntsenek a honvédseregnek. Rázga tiszteletes ott volt 1848. március 17-én a pozsonyi Zöldfa fogadó huszonnégyes szobájának erkélyén is, ahonnan Kossuth tájékoztatta a városiakat a bécsi út eredményéről. Szavait Rázga Pál ismétli el németül, és lelkesíti tovább ezen a nyelven a népes hallgatóságot. Részt vesz a Schwechatnál vereséget szenvedő népfelkelők toborzásában, és Köpcsényben egy ágyúra felállva áldja meg a hadba vonulókat. Aztán amikor 1848. november 18-án császári kézre kerül Pozsony, Rázga sem marad sokáig szabadon. Az Apácapálya út 22. szám alatt lévő lelkészlakás ajtaján dörömbölnek érte, annyi időt kap, hogy elbúcsúzhat dániai születésű feleségétől, Máriától és öt gyermekétől. Az eljárás, talán azért is, mert papi személyről van szó, hosszan húzódik, miközben őt az egylet elnökével, Zerdahelyi Miklós volt főhadnaggyal együtt a Vízi kaszárnyában tartják fogva. (Egyletbéli társukat, Dreszler Dánielt, a pozsonyi színház súgóját azonnal, 1849. január 14-én fölakasztják, miután egy kocsmában nagy hangon szidta a császárt és akkori fővezérét, Windischgraetz tábornagyot.) A halálos ítélet végül már Haynau főparancsnoksága idején születik meg. A vád a bevezetésben említettek mellett a Zöldfa fogadó erkélyén elmondottakon is alapul, és a sajtóban való izgatás mellett a toborzást is felróják neki. A pozsonyi vár mögötti Szamárhegyen aztán olyan hősökkel osztozhatott a halálban, mint báró Mednyánszky László, Lipótvár parancsnoka és Gruber Fülöp tüzérhadnagy. Egyházának dinasztiához hű püspöke később így értékelte életét: „Rázga mint szónok is kiváló tehetség volt, de szenvedélyes és állhatatlan ember. Az akkor általános racionalisztikus theológiában növekedett, nem tudott az Ur szava előtt teljesen és feltétlenül meghajolni, ezért esett kora zivatarának áldozatává.”

A síremlékére egy vihar által kicsavart fa dőlt 2008-ban, de a Csemadok helyreállíttatta azt. Előtte és azóta is március 15-én fejet hajtanak itt a megmaradt pozsonyi magyarok, aki arra jár, vigyen egy szál virágot.