„Ő úgy érzi, vissza kell hoznia Istent a Vatikánba. Meg van győződve róla, hogy az egyház ellustult, és szerelmes a saját tanaiba. A pásztorok azzal foglalkoznak, hogy – amint gyakran hangsúlyozza – a nyájuk szőrét bodorítsák ahelyett, hogy észrevennék, hogy a hívők világa odakint csatatérré vált, amelyen éhezők, kétségbeesettek, reményvesztettek várják az egyház segítségét…”

Nemrég, a Lazi Könyvkiadó gondozásában magyarul is napvilágot látott A Vatikán harcosa – Ferenc pápa és a bátorság útja című kötetben a szerző, Andreas Englisch újságíró, Vatikán-szakértő ekképp fogalmaz: „Isten segítsen téged, öregember! Kemény harc áll előtted a berozsdásodott és arrogáns egyház ellen, amely mély válságon megy keresztül, és túlságosan sokszor feledkezett meg a legszegényebbekről és a leggyengébbekről. Soha nem lesz könnyű. Még túl sokan vannak azok, akik el akarják törölni, amit elértél…” Ez a közvetlen hangú és stílusú mű igen közel hozza az olvasóhoz főszereplőjét, s széleskörűen ismerteti meg a körülötte zajlott-zajló folyamatokat, a reá nehezedő feszültségeket, s főként a közvetlen környezet, a vatikáni Kúria világát, de a hivatalos szálakon túl a szerző saját hitéről is tanúságot tesz a lapokon. Mindjárt a pápaság kezdeteitől, sőt a 2013-as konklávé előttről, a római utcákat kitaposott cipőjében járó, éppen nyugdíjba készülő bíboros alakjától vezet el bennünket Andreas Englisch az elmúlt esztendők igencsak mozgalmas idejétől a 2015-ös, frissebb történésekig.

Sokaknak nem tűnhetett fel azon a három évvel ezelőtti márciusi estén, amikor a frissen megválasztott egyházfő, Ferenc az erkélyre, a nyilvánosság elé lépett, hogy mellette – külön hívására – „tüntetőleg” egy olyan bíboros állt, aki annak a CELAM nevű, latin-amerikai püspököket egybefogó tanácsnak a tagja – egy ideig feje – volt, akit korábban „fekete bárányként” kezeltek a Vatikán falai között. „Ezen az estén kezdődött minden…” – írja a szerző – , megállapítva, hogy valójában ez volt az első erős üzenet az új pápa részéről a „nagyhatalmú” Kúria felé: „A Vatikán szemszögéből a CELAM a világ egyik legjelentősebb Vatikán-ellenes sejtje. Sehol másutt nincs olyan szervezet, amely ennyi püspököt és bíborost magába tömörítve folyamatos harcot vívna a pápával… Claudio Hummes személyében a pápa a CELAM lázadó szervezet egyik fejét vitte ki magával a Szent Péter-bazilika erkélyére. A CELAM évtizedekig tűrte a megaláztatásokat Rómától, és most az egyik tagja a pápával együtt ott állt a tömeg előtt. A Kúria kardinálisai ezen az estén azon töprengenek, vajon ki is ez a Jorge Mario Bergoglio, és mit akar. Szét akarja verni a Kúriát? Új egyházi kormányzatot akar? Vajon a Kúria bíborosainak keserűen meg kell fizetniük azért, amiért évtizedekig borsot törtek Hummes és Bergoglio orra alá?…” – teszi fel a kérdést a szerző.

Tehát a jezsuita-pápa óriási lendülettel látott neki pontifikátusának, mindjárt az első pillanatban szakított a hagyománnyal, aztán folytatta, hogy nem költözött be az apostoli palotába, maradt szerény körülményei között a Szent Márta-házbeli apartmanban, sőt viseletében sem követte elődeit, vékony, fehér reverendája alatt átlátszik fekete, utcai viselete, feketeszínű, hétköznapi lábbelit visel, nem úgy, mint elődei, akik bordós-vörösest. És nap, mint nap együtt étkezik a panzió menzáján az ott lakókkal, az alkalmazottakkal. Erről is felvillant egy jelenetet a kötet: „…furcsán kacsázó járásával a büféhez megy, dob némi zöldséget meg kenyeret a tányérjára, megszórja egy kis sajttal, aztán a terem közepén található mikróhoz sétál. A fehér lakkozott sütő olcsó modell, legfeljebb ötven eurót ér… Ferenc pápa nem egyszerűen beteszi a tányért a mikróba, hanem egyenesen belevágja, aztán az ajtaját olyan erővel csapja be, hogy csoda, hogy nem esik darabokra. Mihelyt a mikró brummogva beindul, a pápa felemeli a fejét, és kutatva körülnéz; tekintete arcról arcra, asztalról asztalra, vendégről vendégre vándorol. Ez a mustra cirka fél percig tart. Közben olyan sebesen dobol a mikró melletti kis asztalon, mintha az ujjai beneveztek volna egy sprintversenyre...”

Ezt a fölösleges kötöttségeket, sallangokat, kényelmet nélkülöző, természetes módon viselkedő embert (akinek közvetlenségét két éve egy találkozón nekem is volt szerencsém személyesen megtapasztalni) sokan nem nézik jó szemmel, összesúgnak a háta mögött, intrikákat szőnek ellene. Mindezt ő nagyon jól tudja, s ezekkel az erőkkel szemben keményen fel is vette a kesztyűt. Andreas Englisch hosszasan elemzi ezt a „zárt” világot, illetve az előző, ratzingeri pápaság rendszerét, az élő, emeritus pápával való viszonyt, s bemutatva néhány olyan személyt, aki, vagy akik kritikáik, haladóbb gondolataik miatt, vagy nemtetszéseik kinyilvánítása miatt megaláztatásokat voltak kénytelenek elviselni az elmúlt időkben az egyházon belül. Kulcsfontosságú a műben a pápa első, nagyobb nyilvános „harcát” bemutató fejezet, amely 2014 szentestéje előtt két nappal, a Kúria tagjai előtt elhangzott pápai felszólalást taglalja: „… A karácsonyi hangulatba hozott idősebb urak nem hisznek a fülüknek, mert az, amit Ferenc pápa mond, rendkívüli arcátlanságra utal. Elkezdi felsorolni a Kúria betegségeit. A ’kurális betegségek katalógusáról’ beszél. Hogy micsoda? A jelenlévő excellenciás és eminenciás urak teljesen éberek. Elfelejtette a pápa, hogy a bíborosi kollégiumot, amelynek ’betegségeit’ éppen fel óhajtja sorolni, évszázadokon át ’szent bíborosi kollégiumnak’ hívták? Talán nekik, a bíborosoknak nincs meg minden joguk hozzá, hogy kijelenthessék: Isten megbízásából cselekednek? És most idejön a pápa, és azt állítja, hogy a bíborosi kollégium betegségben szenved? Ekkorát fordult volna a világ? … ’Ugrásra kész ellenségeskedést’ említ az egyházon belül… azt veti a kardinálisok szemére, hogy a ’kiválasztottak komplexusában’ szenvednek, uraságokká alakulnak át, és mindenkinél magasabbrendűnek érzik magukat, mert véleményük szerint azok is, hiszen a világ legexkluzívabb klubjának tagjai… Nem sokban különböznek azoktól a férfiaktól, akik egy világi adó vagy kormányhivatalban ülnek. A szentek kormányzatának már régóta semmi köze Istenhez, és a pápa ezt ki is mondja. Szemére hányja a Kúria bíborosainak, hogy a bürokrácia emberei lettek Isten emberei helyett… ’spirituális Alzheimer-kórban’ szenvednek... arcukba vágja, hogy elfelejtették Krisztust, és nem emlékeznek személyes találkozásukra Istennel… néhányan közülük az opportunizmus áldozatai, és a végzetes önzés ösztönzi őket, ezért semmi másra nem gondolnak, mint arra, hogy elnyerjék elöljáróik jóindulatát, és ezzel feljebb jussanak…”

A kötet által kiemelt számos történés közül említésre méltó a pápa első vasárnapi Úrangyala-imádsága is, amikor beszédében a Szent Péter téren összesereglett tömeg füle hallatára olvasmányélményéről vallott, méghozzá Walter Kasper bíboros Irgalmasság című művéről. „Ez a könyv olyan jót tett nekem, olyan jót tett! Kasper bíboros azt mondja benne, hogy minden megváltozik, ha azt a szót említjük, hogy irgalmasság!” Kasper nevének hallatán meghűl a vér a kúriaiakban. A német bíboros az ökumenizmus nagynevű szakértője, 2001 és 2010 között a Keresztény Egység Előmozdítása Pápai Tanácsának elnöke (akit egyébként szintén pápa-esélyesként emlegettek), a nagynevű teológussal, Joseph Ratzingerrel, vagyis XVI. Benedek pápával „vérre menő csatákat” vívott. A Ratzinger által képviselt „egyházi centralizmust” mélyen ellenezte, 1993-ban pedig – ami miatt aztán a legjobban megorroltak rá a Vatikánban – az a mainzi és freiburgi püspökökkel megfogalmazott körlevél volt, amely az Elvált és újraházasodott keresztények címmel látott napvilágot: „Walter Kasper hangsúlyozta: vannak olyan emberek, akik saját hibájukon kívül olyan helyzetbe kerülnek, hogy a katolikus egyház kizárja őket soraiból. Ő azt akarta, hogy a katolikus egyház végre észrevegye, milyen a valódi élet az egyházközségekben…” Ennek fényében is teljesen érthető, hogy Ferenc pápa mennyire rokonszenvezik Kasperrel, s talán nem kell kitalálni, hogy a jelenleg is zajló Irgalmasság Szentéve meghirdetésében is mennyire szerepet játszhatott ez a rokonszenv. Egyébként Walter Kasper már említett kötete, az Irgalmasság 2014-ben magyarul is napvilágot látott az Új Ember gondozásában. Ebben többek között így fogalmaz: „Az emberi élet és egy valóban emberi társadalom lehetetlen a barátság, a közösség, a szolidaritás és igen, az irgalmasság nélkül… az irgalmasságot a társadalmi igazságosság innovációs és motivációs forrásalapjának is nevezhetjük… Egy konkrét példa a menedékjog és a bevándorlás kérdése. Mindkettő az ’idők jelei’ közé tartozik. Az üldözöttek számára szánt menedékhez minden embernek joga van. Itt Jézusnak ez a mondata érvényesül: ’Idegen és hajléktalan voltam, és befogadtatok’, vagy ’nem fogadtatok be’ (Mt 25,35.43). Őszintén fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon számos, önmagát jogállamnak nevező ország menekültpolitikája nem sokkal inkább problematikus, ha nem egyenesen botrányos e szavak tükrében… botránynak kell neveznünk azt, ahogyan mi itt Európában igen gyakran bánunk az emberekkel, akik a szegénység, az éhség vagy éppen az üldöztetés és a hátrányos megkülönböztetés által otthonaikból elűzve hozzánk jönnek. Így a világméretű elvándorlás is kérdéseket szegez nekünk, s új kihívásokat jelent az egyház társadalmi tanítása számára…”

Tehát Ferenc pápa szívesen veszi körül magát egykori „vesztesekkel”, akik kúriai intrikák, megalázások elszenvedői voltak. A kötet jó pár ilyen példát hoz, s ízelítőt nyújt az ún. „ultra- és szuperkonzervatív” megnyilvánulásokból is, például egy skizma (egyházszakadás) lehetőségéről is, de hosszasan elemzi a „két pápa” jelenlétét, az önkéntesen visszavonult XVI. Benedek emeritus pápa és Ferenc pápa „párhuzamos” szerepét is. Érdekesség – habár ezt a kötet nem taglalja –, hogy a napokban újra fellobbant a „félsz” az Amoris laetitia (A szeretet öröme) apostoli buzdítás megjelenésével, amely a Vatikánban 2014 októberében tartott rendkívüli, valamint a 2015 októberében rendezett rendes püspöki szinódus zárójelentéseinek szélesebb rendszerben való összefoglalását és ezek kiegészítését tartalmazza az egyházfő részéről. Az apostoli buzdítás ítélkezés helyett „kísérést” szorgalmaz az elvált és polgárilag újraházasodott hívők számára. Elutasítja a homoszexuális emberekkel szembeni diszkrimináció minden formáját. A dokumentummal kapcsolatban Robert Spaemann német filozófus az egyházi tanítói hagyománytól való elszakadásról beszélt és kijelentette: „A pápának tudnia kellett volna, hogy egy ilyen lépéssel megbomlik az Egyház, és ez az egyházszakadás irányába vezet. Egy szkizma, ami nem a perifériára, hanem az egyház szívébe telepedik. Isten adja, hogy ez be ne következzen.”

A kötet említi az elmúlt évek pápai útjait is, s ezek közül a tavaly nyári, Piemont tartománybéli, torinói látogatást emeli ki, amely gyakorlatilag a Bergogliók családi-származási helye is. A nagy ereklye, a torinói halotti lepel meglátogatásán túl azonban a pápa itt is megdöbbenést okozott: „…személyes és halaszthatatlan ügynek tekintette, hogy először a munkásokkal találkozzon, és csak utána imádkozzon az esetlegesen isteni eredetű relikvia előtt… csak a munkásokkal való találkozás után ment a pápa a katedrálisba, hogy teljesen csendben imádkozzon a torinói lepel előtt. Hirtelen, mintegy tizenöt perces néma ima után felállt, hogy megérintse az ereklyének otthont adó páncélüveg tartót… s ahelyett, hogy hangsúlyozta volna az ereklye eredeti mivoltát, és megvédte volna a katolikus egyházat a protestáns kritikusoktól, azt emelte ki, hogy ő maga a torinói leplet úgy látja, ahogy azt számos protestáns is: az ereklye az ember földi szenvedését szimbolizálja. Egy szót sem ejtett tehát az eredetiségről…”

De a torinói látogatás nemcsak emiatt volt különleges, hanem azon látogatás miatt is, amelyet a történelem első pápájaként a valdensek között tett; – első pápaként lépett be egy valdens templomba, és esedezett Jézus Krisztus nevében bocsánatért a sokat üldözött kis közösségtől. Tudniillik: a valdens-felekezet a 12. század végén Vald Péter által létrehozott, pápaellenes vallási közösség, amely Európa-szerte elterjedt a középkorban. A vándorprédikátorrá lett gazdag lyoni kereskedő, Vald teljes vagyonát a szegényeknek adományozta, apostoli szegénységet, Krisztus követését hirdette, és fokozatosan a gazdag egyház ellen fordult. A pápai és világi tekintély helyett a Biblia tekintélyét ismerte el; az egyetemes papság elve alapján elutasította az egyházi hierarchiát, a különálló klérust, tagadta a purgatórium létezését, valamint a búcsút és a halottakért mondott imát. S nem utolsó sorban nemzeti nyelvű Bibliát használt! Az egyre népszerűbb mozgalmat 1184-ben a veronai zsinaton III. Lucius pápa eretneknek nyilvánította. A katolikus egyház ettől fogva inkvizítorai segítségével tömegével irtotta a valdenseket. Csak a Steyrben található úgynevezett „eretnektemetőben” több mint száz valdenst vitettek máglyára.

A Vatikán harcosának legizgalmasabb része sokak számára talán a Kúriával kapcsolatos kemény pápai szembenállásokon belül a Vatikáni Bankkal kapcsolatos témáknak szentelt oldalak lehetnek. Régóta foglalkoztatja ez a téma az embereket. Főleg azóta, amióta Albino Luciani, azaz I. János Pál pápa harminchárom napnyi uralkodás után hírtelen elhalálozott. I. János Pál is alapvető változásokat tervezett az egyház működésében, nyitottá akarta tenni azt az emberek előtt, fel akart lépni a fényűzés ellen, és rendbe kívánta tenni az egyház pénzintézetét, amelynek vezetőit 34 év múltán, 2012-ben vád alá is helyezték hűtlen kezelés gyanújával. Meghökkentően sok információt vonultat fel kötete lapjain a szerző a bank dolgait illetően. „Megválasztották Ferenc pápát, és ő igen hamar eldöntötte, hogy első lépésként elveszi a Kúriától a törvény előtti diplomáciai mentességét. Ezzel félreérthetetlenül leszögezte, hogy a Kúriát a hívők szolgálóinak tekinti, nem pedig védelemre méltó elit rétegnek… tudta, hogy nem csupán szemet hunytak afelett, hogy sötét hatalmak illegális ügyletekbe bonyolították a Vatikánt, de részt is vettek ezekben, és nyilván kerestek is rajtuk. Ezért csapott le rájuk minden erejével. 2015 őszéig a Vatikáni Bank 4614 számlát zárolt, ezek közül 2600 számla régi ügyfeleké volt. 556 számlát azért zároltak, mert tulajdonosaiknak nem is volt joguk ahhoz, hogy a Vatikánban legyen számlájuk. 1460 ügyfél jobbnak látta, ha önként elmegy… A Vatikáni Bank sikeres megreformálása után Jorge Bergoglio pontifikátusában olyan különleges helyzet alakult ki, amire már régóta nem volt példa a Vatikánban. Az emberek világszerte kíváncsiak rá, vajon a pápa reformjai tartósak lesznek-e…”

A hírek szerint az Irgalmasságnak szentelt Szentév első száz napjában megközelítette már a hárommilliót azoknak a zarándokoknak a száma, akik a rendkívüli év első három hónapjában Rómába látogattak. Elterjedt, s igen népszerű lett a pápa úgynevezett „zöld enciklikája” a Laudato si’ (Áldott légy!), melynek témája a teremtés védelme az emberi rombolással szemben, amiben többek közt kijelenti: „A teremtett világ urai, de nem zsarnokai vagyunk…” Megtörtént a történelminek számító „Kelet-Nyugat találkozó Kubában. Megjelent az Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítás, amely sokak kedélyét borzolja az egyházon belül. A pápa az idei Pünkösd előtt lehetségesnek nevezte a női diakonátus engedélyezését is, hangsúlyozva, hogy külön bizottságot állít fel ennek tanulmányozására. Ferenc „emberséges, egységes és erős Európa melletti kiállásáért” nemrég átvehette a Károly-díjat is, aminek átvételekor az EU vezetői előtt kijelentette: „…Manapság – sokkal inkább, mint valaha bármikor – az európaiaknak az Európai Unió alapító atyáihoz hasonlóan hidakat kellene építeniük és le kellene bontaniuk a falakat (…) Egy új európai humanizmusról álmodom, a humanizáció állandó előrehaladásáról, amelyhez szükség van emlékezetre, bátorságra, egészséges és emberi utópiára.”

Mindezen fent taglaltak fényében egyáltalán nem lehet túlozni, ha kimondjuk: nagy, történelmi idők tanúi, – részesei vagyunk, különösen akkor, ha azt is figyelembe vesszük, hogy igencsak közelít a reformáció 500. évfordulója is. Ennek jegyében pár hete, egy újságnak adott interjújában tett kijelentése is figyelemreméltó lehet: „Luther Márton szándékai nem voltak tévesek. A pápa szerint Luther korában nem volt éppen követésre méltó modell az egyház: „Korrupció, világiasság, pénz- és hatalomvágy volt az egyházban, és ő ez ellen lépett fel”.

Azt hiszem, lesz még meglepetésekben részünk! A zajló folyamatok, a változó római katolikus egyház, s annak feje jobb megértéséhez járul hozzá Andreas Englisch A Vatikán harcosa – Ferenc pápa és a bátorság útja című, a magyar könyvesboltok polcaira került, anyanyelvünkre is lefordított műve.