Egyik ismerősöm Facebook-bejegyzése révén értesültem Veres András győri megyés püspöknek a lombikbébiprogrammal kapcsolatban tett megrendítő kijelentéséről: „A lombikbébiprogram minden formája bűn. […] A szülők pedig nagyrészt tájékozatlanok. Azt el kell mondjam, hogy a lombikbébiprogram nem járható út az élet továbbadására.”

Elolvastam az interjút, a kommenteket, és csak bámultam magam elé. Felsejlett előttem a múlt. A sok házi praktika, gyógyszerek, vitaminok, a fájdalmas műtét és az újabb csalódások hónapról hónapra. Hol a férjem volt erősebb, és tartotta bennem a reményt, hol én tudtam erőt adni neki. Emlékszem az esti imádságainkra: „Urunk, köszönjük, hogy egymáshoz rendeltél bennünket, köszönjük, hogy egymás segítőtársai lehetünk, de kérünk téged arra, add meg nekünk a közös gyermek ajándékát… De mégis, ne úgy legyen, ahogy mi, hanem ahogy te akarod.” Naponkénti istenélményt éltünk át a nehéz és örömös idők minden pillanatában. Éreztük nagyon, Isten jelenléte nélkül ezt az utat nem tudtuk volna végigjárni.

Veres püspök szerint sok szülő tájékozatlan. Azokra a párokra, akik ott ülnek valamelyik meddőségi centrumban vagy intézetben, sok minden jellemző, de a tudatlanság biztosan nem. Inkább reményvesztettség. Akik valaha is jártak ilyesfajta váróban, azok érthetik igazán, hogy ott nincs hangos kacagás, ott nincs hangos beszéd, sztorizgatás. Csak egymás kezét fogó, egymást segítő házaspárok, akik próbálnak erősek lenni, pedig egyáltalán nem könnyű.

Így ültünk mi is a kaposvári Kaáli Intézetben 2015 tavaszán. Egymás kezét fogva, vizsgálati papírokat szorongatva vártuk, mit fog mondani a doktor, mi lesz a menet. Egy cél lebegett előttünk: szeretnénk, ha lenne egy közös gyermekünk. De tudtuk, az intézet is csak egy lehetőség. Nincs garancia. Az orvosok, a nővérek segítőkészsége, empátiája újra és újra átsegített bennünket a nehéz pillanatokon.

Tovább a KötőSzó blogra.