„Ne sírj, nem kell félned, itt vagyok veled!” – nyugtatgatta az édesanya gyermekét, aki éjjel felriadt álmából. „Anya, figyelj anya, rosszat álmodtam. Azt álmodtam, hogy idén elmarad a karácsony, mert Isten úgy döntött, nem érdemeljük meg ezt az ünnepet. Ugye nem marad el anya?” „Ne aggódj kicsim, nyugodtan aludj vissza, nem marad el! Bár valóban nem érdemeljük meg, de lesz idén is ünnep, próbálj meg szépeket álmodni, hogy friss legyél, ha holnap csengetnek az angyalok.” És megfogta gyermeke kezét, megsimogatta az arcát, adott egy puszit a homlokára, majd ezt mondta neki: „Adjon Isten jó éjszakát!” Majd leoltotta a kislámpát. A gyermek néhány perc alatt elaludt, és másnap, mintha mise történt volna, boldogan ébredt fel, karácsony ünnepén. Az angyalok csengettek. És minden, de tényleg minden a helyén volt. Boldog, békességes ünnep volt. Ha nem is kiskarácsony, ha nem is nagykarácsony, de igazi karácsony.

Szeretett ünneplő gyülekezet!

Eliot Primus, a csak latinul publikáló kortárs művész egy szösszenetével már ott is vagyunk karácsony ünnepének kellős közepén. Amikor álom és valóság, angyalok és emberek, a halandó és a halhatatlan, a csend és a sírás, gyermek és fölnőtt egymásba kapaszkodnak, és elengedni egymást nem akarják. Miért is tennék?! Karácsony közös ünnep. A Gyermek ünnepe, de nemcsak a gyermekeké.

A gyermekekről szól, de még inkább a Gyermekről, és gyermekek állnak előttünk példaként, hogy gyermekek lehessünk. Karácsonykor. Karácsonykor is. Legalább karácsonykor. Ha az Örökkévaló volt elég bátor, és mert gyermek lenni, miért ne lehetnénk mi is, igaz más értelemben, de karácsonyi gyermekek?!

Valahogy úgy, ahogyan Jézus tanítványaitól is kérte, és kéri tőlünk, mai tanítványaitól, ezen a karácsonyon, és úgy, amint azt megírva találjuk a Lukács evangéliumában a 18. fejezet 17. versében a következőképpen:

„Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.” (Lk 18,17)

Tovább a KötőSzó blogra.