Két hónappal ezelőtt kezdődött. Önként vállalva (de szakmai felhatalmazással), sokaktól segítséget kérve elkezdtem felmérni egyházunk gyermek- és ifjúsági szolgálatának mindennapi valóságát. A történetnek nagyon sok tanulsága van, de a kiértékelés ennek az írásnak a kereteit szétfeszítené. A több mint száz gyülekezet hallgatása vajon mit jelent? Közben azonban – ahogy egyre több helyzetbe kezdtem belelátni – egyre többször jutott eszembe az a szomorú, Balaton-parti beszélgetés. Aztán olvastam fogyásról, tehetetlenségről, segítségkiáltásról. És mellette láttam az erős gyülekezetek magabiztosságát, amelynek megtapasztalására én is nagyon vágytam szolgálati időm elején.

Persze azóta már tudom: óriási a különbség a más-más helyre került pályakezdő lelkészek tapasztalatai között. Hiszen vannak olyan népegyházi keretekben élő gyülekezeteink, ahol van kit megszólítani, ahol az a probléma, hogy a lelkészek nem tudnak személyes kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, családokkal, mert harmincnál is több gyermek lép az Úr oltárához konfirmáció ünnepén.

De a többség nem ilyen nehézségekkel néz szembe évről évre. A számok reménysége mellett így ott a sokkhatás is. Például a saját történetemé.

A cikk itt folytatódik.