Amikor házasságról és válásról beszélünk, sokszor a képzeletünkben megjelenő képekkel, elvont fogalmakkal, ideákkal operálunk. De ezek nem ideák, hanem emberi történetek. Emberi drámák.

Ha úgy vitázunk házasságról és válásról, hogy nem látjuk szemünk előtt, nem hallgatjuk meg ezeket a történeteket, akkor életszerűtlen dolgokat mondunk, és éppen azokat nem szolgáljuk, akikért vagyunk: az embereket.

Vagy nem értük vagyunk? Istenért vagyunk? So-so… Hallottam egy történetet: Egy koldusnak enni adtak az utcán. A koldus nagyon boldog volt, végre jóllakhatott, és nagyon elcsodálkozott ezen a figyelmességen, mert az emberek vagy érzéketlenül elsuhannak mellette, rá se nézve, vagy csak egy megvető és lesajnáló pillantást küldenek felé. A jobbak egy kis aprót tesznek a dobozkájába. De ez a férfi meleg ételt hozott neki. A ritka pillanaton elcsodálkozva, titkon meghatódva megkérdi a férfit: Miért hoztál nekem enni? Mire a férfi így válaszolt: Krisztusért tettem. A koldus erre csalódottan ezt mondta: Azt hittem, értem…

Isten vajon mit akar? Hogyan szolgáljuk őt? Úgy, hogy mást ne is lássunk, csak őt? Nem számít, akihez küld, csak az, hogy mi, én jó szolga legyek? Hogy jó legyek? Hogy megfeleljek?

Tovább a KötőSzó blogra.