– Születésnapunkon sokszor megfeledkezünk a másik „hősről”: édesanyánkról. Milyen emléket őrzöl róla?

– Fiatalon megözvegyült, s nagyszüleim gondoskodásától is kísérve, heroikus szeretetben nevelt. Folytonos aggódás, önzetlenség jellemezte, s apám emlékét őrizve is az olvasás, a könyv szeretetére bátorított. Bámulatos az Úr gondoskodása: 2002 novemberében még megvárta, hogy hazaérkezzem Párizsból a Bethlen-díj átvételére, másnap hajnalban hunyt el.

– Hogyan és merre telt gyerekkorod, ifjúságod?

– Apám a sárospataki kollégium görög–latin szakos tanára volt. A halála után, 1950-ben költöztünk nagyszüleimhez Debrecenbe. Vegyes jegyeket termeltem az iskolában, ez egyre komorította jövendőmet, így aztán érettségizni visszatértem Sárospatakra. Az államosított skólában a falak, a kiváló tanárok őrizték a szellemet. Felszabadító élményt jelentett bodrogközi, borsodi fiúk és szép lányok társaságában élni; színházat csináltunk, és vetélkedőket,szobatársaimmal pedig változatos csínyekre is csiholtuk elménket.

– Honnan a színház szeretete?

– Hatalmas színészek ámulata az ötvenes évek első felében: Téri Árpád színháza Debrecenben. Mensáros László, Soós Imre, Márkus László, Simor Erzsi, Örkényi Éva… A Blum Tamás és Vámos László jegyezte operatársulat: Erkel Bánk bánja a színház kilencvenéves jubileumán s egy évtizedre rá,1965. október 7-én Lengyel György rendezésében Katona Bánkja! Aztán a Peer Gynt, Molière-játékok, Brecht művei… Béres Ilona, Nagy Anna, Linka György, Kézdy György, Sinkó László, Dégi István, Kóti Árpád – egy nemzedék készülődött Lengyel előadásaiban. Lengyel szabadította rám Thália végzetét. A Sirály előadásáról rendezett egyetemi beszélgetésre eljöttek a színháziak, és hallván kis dolgozatomat, Lengyel elkérte, és a debreceni napilap, a Napló közölte. Sorsom eldöntetett: folytonosan Pestre utaztam színházat nézni, külföldi vendégjátékokat is. A hetvenes évek elejétől pedig az erdélyi és a kisebbségi magyar színházi élet, Harag György, Tompa Miklós rendezései mellett a román, a lengyel, az orosz, francia színházak előadásai nyomán körvonalazódott előttem a magyar színház hivatása: „aki megért / s megértet / egy népet / megéltet” – ahogy Kányádi Sándor írta a Játszva magyarul című versében.

– Latinovits Zoltán, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre emlékezete?

– Igen: kísérték az életemet. Latinovitsot Debrecenben láttam a Légy jó mindhalálig Török uraként, s aztán már érte utaztam Kecskemétre a Liliomot nézni, és Veszprémbe. Németh László Győzelem című darabja új dimenzióját ígérte a magyar drámának Latinovits látomásában. Ködszurkáló című röpirata a tévelygő szí- ni közállapotról ma érvényesebb, mint negyvenkét éve, amikor először megjelent. Ruttkai Éva barátságának, bátorításának is köszönhetem, hogy a Latinovits Zoltán tekintete (1987) és a Latinovits Zoltán élete, halála és feltámadásai (2011) című könyveket megírtam. Bessenyei Ferencet először a Ványa bácsi Asztrovjaként, a Nemzeti debreceni vendégjátékában láttam. S micsoda adomány: negyven évvel később igazgatója lehettem. Sinkovits Imre a Hargitán című munkámban (2013) talán valamit el tudtam mondani barátságunkról. Sorsos emlék, hogy először és utoljára a régi Nemzetiben a felrobbantása előtt, a Lear király előadásán jártam. Ne feledjem Mensáros Lászlót! Annyi találkozás és a XX. század című estje indított arra, hogy „Szélfútta levél…” (2004) című könyvemben az életét elbeszéljem. Kedves színészeimről – Béres Ilonáról, Szirtes Ádámról, Blaskó Péterről – más munkáimban szólok, de Kubik Anna könyve címmel külön is próbáltam megfogalmazni a kivételes művész alkotói létét. S több mint három évtizedes barátság lenyomata a Nehéz álom (2002), amely Sütő András hetvenöt évének írói és emberi történetét idézi fel. Mint láthatod, kedves Lajos: gazdag életet éltem, felemelő, hogy ily kivételes emberek közelségében lehettem.

– A Nemzeti Színház vezetése? Nyolc éve?

– 1991–1999 között: kívülről a piszkolódás kartácstüzei, belül pedig a szeretet ereje. Életben maradtam. Azt mondtuk Tamási Áronnal: nem sírt ásunk, hanem fundamentumot. Bornemiszától és Balassitól Madáchon át Örkényig és Páskándi Gézá-g a magyar drámairodalom hatalmas repertoárja szerepelt a műsoron, s a világirodalmi klasszikusok mellett tucatnyi magyar ősbemutatóra került sor. Az összetartozás jegyében Sepsiszentgyörgytől Párizsig folyamatosan jártuk a magyar közösségeket. A nemzethez tartozás jegyében nálunk alakult meg a hazai szerb és horvát színház, megrendeztük Kelet-Közép-Európa nemzeti színházainak tanácskozását. Andrzej Wajda mellett német, román alkotók jártak nálunk, s a magyar glóbuszról érkeztek rendezők, Marosvásárhelyről, Londonból, Tel Avivból és Délvidékről. Álmunk a bartóki összetartozás volt: dúlt a balkáni háború, s egyik hónapban az újvidéki Szerb Nemzeti Színház, a másik hónapban az eszéki Horvát Nemzeti Színház vendégszerepelt nálunk. Havilapot, könyvsorozatot jelentettük meg… De nem folytatom. S hogy nyolc év múltán a társulat zúgó tapssal búcsúztatott, tán jelezte: szeretetben dolgoztunk.

– Párizs. Jó volt Ady lába nyomán lépkedni?

– Valóban lépkedtem is. Mert szállásától, az Hôtel de l’Europe-tól leléptem: 784 lépésre lakott Léda. Amúgy pedig a nézőpontját próbáltam megérteni, a kompországot szemléltem Nyugatról – a Bartók Béla kertjében és a Múló levelek – Párizsból című kötetemben próbáltam erről tudósítani.

– „Mert ezer esztendő előtted annyi / Mint a tegnapnak ő elmúlása” – olvasom a fájó-szép zsoltárt. Téged szeretett az Isten. Segített? Óvott a hetven év alatt?

– Feleségem, gyermekeim, unokáim örömében, immár a végső búcsúra készülődve elmondhatom: szeretett, közelemben volt, és óvott, gondoskodott, megtartott minden időben. Akkor is, amikor hamis – „béke-” – papok okán eltávolodtam a templomba járástól. Ezekben az időkben a színház azért hitmegtartó menedéket is jelentett. Számos előadás diadalos szépsége az Isten erejét zsoltározza bennem évtizedek múltán is.

– Európa, a nagyvilág tele gyűlölködéssel, kis háborúkkal. Hogyan látod ezt a kis országot, Magyarországot? Föltámadunk? Megmaradunk?

– Húsvéttalan nép vagyunk – panaszolta Ady. Nagy és kis Mohácsok sújtását szenvedő századokban Kodály, Illyés, Tamási Áron és sokan mások mégis a reményt hirdetik. Feltámadásunkat foglalkoztatási és gazdasági mutatók aligha igazolhatják. Kevés az ország boldogulása, ha a szétdaraboltságunk közepette hazai és más országi honfitársaink örökös viszályban élnek. Kérdezheted: és az európai dimenzió? A méltóságos brüsszeli szövetség a chartát fogalmazván nem volt hajlandó keresztyéni alapozottságunkat vállalni. Adventi várakozásunkban felmerül a gyötrelmes kérdés: a ránk szabadult nép- és kalasnyikovos véráradat vajon nem égi próbatétel és büntetés-e hitvány hitetlenségünkért? Ravasz László 1956 karácsonyán prédikált az „ádventi csúcsról”, amikor „az ótestamentumi próféciáról átlépünk az Újtestámentum talajára”. Azaz készülődjünk! Annyi vétség nyomasztó terhe alatt, megújulásunk és megváltásunk óhajtásában a zsoltárossal mondikáljuk a lutheri sorokat: „Nyílj meg, szívem, lásd meg jobban, / Ki fekszik itt e jászolban?” Ilyenképpen a betlehemi csillag fényében Jézus érkezése a Jobban Látás igéjét is hirdeti az emberi nemzetségnek.