A besárlóközpontban nagy volt a tömeg. A széles folyóson kis szigeteket alkotnak a padok. Az egyiken ott ült egy idős úr, mellette még a bevásárlókocsi. A fiatalok mellé telepedtek, babaruha, pelenka, szatyrok tömege. A kicsi (angyal) mosolyogva nézett a bácsira, járkált össze-vissza, fiatal szülei alig bírták úgy figyelni, hogy a tömeg sodrásában el ne vesszen. Végül inkább megpróbálták karban tartani. Az öregúr kedvesen szólt hozzájuk, érezte az „angyalka” szeretetét, és beszédbe elegyedett a párral. A fiatalok kedvesen és türelmesen beszélgetett a bácsival. Sajnos már közeledett a baba alvás ideje, így lassan indulniuk kellett. A bácsi még mondta és mondta volna. Múltjáról beszélt, s vele megszólalt és élővé vált a történelem egy darabkája. Néztem őket, és örültem még annak a pár mondatnak is, amit így ismeretlenül egymásra tudtak szánni. Bárcsak észrevennénk egymásban azt a pár mondatnyi jót és szépet, amit Isten elénk ad! Ha éppen nem kell babát fektetni, érdemes egy kis időt „a padon” tölteni. Lehet, hogy utána sokkal könnyebb lesz megérteni a nem túl messze múltat. Velünk élnek még azok az emberek, aki „élő történelemkönyvként” beszélhetnek velünk. Nem utolsó sorban, az adventi várakozás idején nem árt - még akár ismeretlenül is - egy kis figyelmet adnunk egymásnak. Az se mindegy, hogy az idősebbek mennyire tudnak szeretettel fordulni a fiatalok felé és viszont. Ez akkor és ott egy 10 percre sikerült. Nem vagyunk egymásnak idegenek.