Éppen annyit mond el a sziluett, amennyire szükség van. Hogy szükség van. Azt mondja el, hogy valaki szükségben van. Nincs arca, nincs neve, csak alakja.

Mi tölti ki? Ki tölti ki? Mi tölti be? Ki tölti be?

Sokan ismerjük Pascalnak azt a mondását, hogy minden ember szívében egy Isten alakú űr van. Egy űr, amit egyedül csak Isten képes betölteni. Próbálkozhatunk mással, tömögethetjük ezzel-azzal, de nem fog passzolni. Lehet, hogy időről időre úgy érezzük, hogy kielégít az a „valami” is, amivel éppen betöltöttük, de igazán csak akkor leszünk elégedettek, és teljes életet élők, ha az Isten alakú űrt valóban Istennel töltjük be.

Ilyennek látom ezt az alakot is. Mindegy, hogy férfi vagy nő. Mindegy, hogy városi vagy falusi. Mindegy, hogy idős vagy fiatal. Mindegy, hogy mindig szegény volt, vagy valaha gazdag is. Mindegy.

Ami számít, hogy ebbe a sziluettbe is megérkezhet Isten. Mert ő mindig a szükségben lévőkhöz érkezik. Azoknak hirdeti a szabadulást. Hozzájuk jön az idei adventben is. Meg főleg karácsonykor. Ahogyan Jézus is legelső igehirdetésében mondta: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18-19)