A pásztorok, akik kint tanyáztak a város körül, a nyájat már biztonságban tudták és még mindig teljesen össze voltak zavarodva, mert egyikük állította, hogy az egyik kis bárány bégetését olyannak hallotta, mint valami emberi hang, és csodás módon még a szavait is érteni vélte. Ekkor állt elő egy másik pásztor, aki eddig csöndben volt, és amit mondott csak még furcsábbá tette az éjszakát. Ő már majdnem aludt, amikor arra kapta fel a fejét, hogy valami nagy fényesség támad. Azt hitte, hogy a tábortűz fényét látja. Meg is ijedt, hogy talán meggyulladt a száraz fű a kövekkel körberakott tűzrakóhely körül, de látta, hogy a fény a másik oldalon világít, nem ott, ahol a tűz van. És ő meg a tűz ropogását hallotta emberi beszédnek, vagy legalábbis valami ütemes, a szavakhoz hasonlító pattogást hallott.

Egy öregebb pásztor, aki a nyüzsgés középpontjában volt eddig is, hirtelen felkiáltott, hogy a város felett olyan különlegesek a fények, hogy ő olyat még sosem látott. Mind odanéztek és egy városszéli istálló fényeire lettek figyelmesek. Szokatlan, hogy világítanak éjjel egy istállóban, állapították meg, és az öreg el is indult arrafelé, hogy megnézze, nincs-e valami baj.

Egészen fel voltak dobódva, és mivel a nyáj velük ellentétben továbbra is nyugodtnak tűnt, lassan mind elindultak ugyanarra, a város felé, pontosabban a város szélén lévő fényes istálló felé. Ahogy közelebb értek, akkor látták meg, hogy az istállóban emberek vannak, de nincs semmi mozgás, tehát nem lehet baj. De ha már úton voltak, nem fordultak vissza, a végére akartak jutni a dolognak.

És út közben próbálták azokat a szavakat megérteni, amit többen is hallani véltek, ki a bárányok bégetéséből, ki a tűz pattogásából, ki másképpen. És abban maradtak, hogy bár mindenki máshogy élte meg a pillanatot, isteni hírnök jeleit kapták. Angyalok lehettek, csak hát ki tudja, hogy néz ki egy angyal, aki még sosem látott egyet sem, az csak talán sejtheti. De az biztos, hogy különleges az este, és hogy nekik el kell jutni az istállóhoz. És az egyikük, aki hátrébb lépdelt, mert lassabban ment, énekelni kezdett, egy olyan éneket, amit régi imádságokból ismert és ami arról szólt, hogy „dicsőség a magasságban Istennek”.