Mondhatnám, hogy szándékosan késtem a mai gondolatokkal, hogy illusztráljam ezt a képet: kifutottam az időből vagy elnéztem a határidőt. Azért, mert időkeretek között élünk, amikhez tartanunk kell magunkat. Azért, mert vannak dolgok az életben, amik nem várnak, például egy vonat, ami késik, de várni ránk nem fog. Vagy a fényképek pillanata, amit el kell kapni, meg kell ragadni, mert huss, már el is múlt, meg is történt. Vannak idők, amelyek nem térnek vissza, olyan alkalmak, amiket, ha elszalasztunk, nem biztos, hogy elébünk jön még egyszer. És vannak dolgok az életben, amelyeknek ki kell várni az idejüket, különben vagy nem lesznek jók, vagy meg sem valósulnak. Eszembe jut, hogy gyermekkoromban sehogy sem értettem az igehirdetéseket, csak az órámat néztem, hogy a standard 25 percből mennyi van még hátra. Pedig többször megfogadtam, hogy figyelni fogok! Azóta sokszor gondolkodom azon, hogy újra meghallgatnám azokat az igehirdetéseket, amiket akkor nem értettem, mert kicsi voltam, mert nem volt még itt az ideje. De ugyanazokat a szavakat már sosem hallom újra, azok az idők elmúltak...

Ma, amikor percekben mérve igyekszünk kordában tartani az idő folyását, még a várakozásnak is kiszabott ideje van. Valamire várunk és valamennyit várunk. Mi, most éppen még tizennégy napot. Akkor valaminek itt lesz az ideje. Valaminek itt lesz az alkalma. Valaminek beteljesedik az ideje.

A nekünk adatott adventi idő lehetőség arra, hogy megtöltsük dolgokkal, például az adventi várakozásban a fontossági sorrend elejére kerülhetnének az elfelejtett barátok, az elhanyagolt családtagok, vagy egy-egy konfliktus rendezése... De a lehetőség adott arra is, hogy megüresítsük magunkat, megpróbáljuk elengedni mind a gondjainkat, mind a vágyainkat és hagyjuk, hogy a közeledő Isten betöltsön minket gyógyító és megújító jelenlétével... Mert erre volna még idő!