Képzeld el, hogy egy kellemes délutáni séta alkalmával betérsz egy ódon épületbe, egy templomba, amely üres, csendes. Sokszor jártál már arra, most látod, hogy nyitva van, hát belépsz és körülnézel. A templomban üres székek vannak sorokba rendezve, a falakon nincs semmi. Elől egy oltár áll, azon gyertya ég. Az ablakokon besüt a fény, kellemes, nyugodt az atmoszféra. Egy percnyi körülnézés után leülsz egy székre, nem az első sorba, nem is az utolsóba. Csend van és nyugalom, meghitt gondolatok járják át a szívedet. A családodra gondolsz, egy régi emlékre. Egy karácsonyi istentiszteletre, ami akkor varázslatos volt, hosszú és ünnepélyes. Aztán egy nyári emlékedre, amikor a nagy meleg elől éppen egy templom hűsítő belsejében frissültél fel.

Képzeld el, hogy kezeid lassan imára kulcsolódnak, mert bár egy ideje érezted már azt, milyen jó volna imádkozni, nem találtál rá időt vagy kedvet, nem érezted magad készen erre. És most megpróbálod szavakba önteni mindazt, ami benned van. De nem megy könnyen. Sőt, néha olyan hosszan keresed a szavakat, próbálod a mondataidat fogalmazni, hogy egy kicsit el is csüggedsz. Nem fog menni, gondolod, és abbahagyod. Kezeid még imára kulcsolva, szívedben várakozás és csüggedés.

És képzeld el, hogy ekkor valami különleges dolog történik. Ahogy eszedbe jutott a régi karácsony meg a régi forró nyár, úgy jut eszedbe még sok sok minden régről, templomról, Istenről, hitről, ünnepről, és azt érzed, hogy ha sokszor nem is megy az imádkozás mostanában, de ezek mind a tieid, hozzád tartoznak. És a csüggedés egyszeriben el is tűnik benned, mert arra gondolsz, mégis imádkoztál. A szavakat nem te formáltad, se nem kértél, se nem adtál hálát. Az imádban Isten szólított meg téged, bátorított és erősített.

Képzeld el, hogy ez bárkivel megtörténhet. Talán csak egy sétára kéne most elindulni.