Furcsa ez a kép, de hát vannak furcsa dolgok az életben. Vannak dolgok, amelyeket olykor nem tudunk megfejteni, nem tudunk értelmezni, mégis megmozgatnak, elindítanak bennünk valamit. Isten dolgaival gyakran vagyok így. Nem tudom lefordítani, másoknak elmagyarázni őket, mert én is épphogy csak megsejtettem belőlük valamit. De dolgoznak bennem, formálnak...

Ahogyan nézem ezt a képet, egyre inkább egy sötét templomban érzem magam, melynek csak rózsaablakait világítja meg némi fény.
Angyalokat látok, ahogy játékosan kergetik egymást.
Angyalokat, akik látszólag egyformák, mégis különböznek.
Angyalokat, akiknek szívük van, nagy, piros szívük, melyben sok minden elfér: egység és másság, szolidság és játékosság, egyszerűség és színesség...

Idén adventkor talán ideje lehet annak is, hogy a mi szívünk is kitáguljon egy kicsit. Hogy helyet kapjanak benne olyanok, akiknek eddig valami miatt túl szűk volt az. Például, mert zavart a viselkedésük, vagy mert más véleményen voltak, mint mi, esetleg keresztbe tettek nekünk, lehet, hogy a bolondját járatták velünk, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem voltak szimpatikusak...

Az emberré lett Isten az egész világot a szívére ölelte, mi erre sajnos nem vagyunk képesek. De ha csak eggyel több embert zárunk idén a szívünkbe – gondolunk rá imádságainkban, ha csak eggyel több ember válik ellenségből a barátunkká, akkor már volt értelme ennek az adventnek is!