Életem 36. évében, december elején megpróbálok visszaemlékezni arra, hogy mikor láttam először adventi koszorút. Valamiért ez az emlék összekeveredik a gondolataimban az ablakba kihelyezett villanygyertyákkal. Bevallom őszintén, a családunkban, gyermekkoromban nem volt szokás adventi koszorút készíteni, és kisgyerekként furcsán is néztem az ablakba kitett fénylő gyertyákat. Valamikor tizenéves koromban láttam ilyeneket először a házak ablakában. Már a „szabad világban” éltünk, és ez is egynek tűnt az új és furcsa divatok közül. Azért nagyon tetszettek a gyertyák, de nemigen tudtam hova tenni, hol négy volt, hol hét!

Ahogyan a „Jézuskát” sem értettem gyerekfejjel, hogy miért ólálkodik egy ilyen gyereknevű lény (a név alapján az sem volt egyértelmű, hogy fiú vagy lány) a kisszobánkban a karácsonyfa körül. A gyerekkori karácsonyi hangulat egyébiránt összekeveredett a gyakori áramszünetek hangulatával, mivel a karácsonyfánkon nem voltak elektromos izzók, csak karcsú, fehér viaszgyertyák és puha fehér papírzacskóban kapható csillagszórók. Talán ezért is volt olyan jó kedvem az áramszünetekkor. Hiszen együtt volt a család, égett a gyertya, és jókat beszélgettünk! De a karácsonyi gyertyagyújtás, és a cserép csengettyű hangja még odébb van, ne szaladjunk annyira előre! Ne keverjük össze a karácsonyt az adventtel!

Szóval az adventi koszorúról mi jut az eszembe? Az adventi koszorúk szeretnek leégni, de szó szerint! Néhány adventi koszorú „beégett” az emlékeimbe, ezek közül az egyik a templomunkban gyulladt ki. Nem is advent volt már, hanem a karácsonyi ünnepkörhöz szervesen kapcsolódó vízkereszt ünnepe. A legtöbb gyülekezetben ilyenkor is, már sokadik hete ég az adventi koszorún a gyertya, és bizony van olyan, hogy szegény gyertyák nem bírják.

Segédkántorként vettem részt akkoriban a gyülekezetünk életében, ráadásul ilyenkor a helyi evangélikus gimnázium tanulói és tanárai is a gyülekezet vendégei voltak, és én pont ezen a napon nagyon elaludtam! A harang ébresztett fel, és sebtében felöltözve futottam a legrövidebb úton, házunk és a templom között levő agyagbányán keresztül. Meg-megcsúsztam a befagyott pocsolyákon, összesározva a kezeimet és a ruhámat, de így is 15 perces késéssel értem a templomba.

Az orgona viszont szólt! Egy diák – ma már lelkésznő – ült oda helyettem az orgonához. Az énekes kántor – hiszen a jobb gyülekezetekben ilyen is van – Jani bácsi csak legyintett, amikor a futástól fulladozva, suttogva kértem elnézést a késés miatt. Így szólt: „Az előbb oltottuk el az adventi koszorút, ma már volt itt minden!” Nem gondoltam volna, hogy egyszer hálás leszek egy kigyulladó adventi koszorúnak, hogy elterelte a mulasztásomról a figyelmet.
A másik koszorú a kollégiumban égett le, ahol laktam, és magával együtt leégetett egy irodát is. Egy barátom mentette meg a helyzetet. Én az ijedtségtől ólmos tagokkal figyeltem azt a hidegvérű határozottságot, ahogy levette a falról a tűzoltó készüléket, és egy-két másodperc alatt eloltotta a tüzet.

A két emlékben vannak fontos kapcsolódási pontok az elszenesedett adventi koszorúkon kívül: a saját gyarló gyengeségem, önfeláldozás – hogy a koszorúé, vagy baráté a történet szempontjából mindegy – és a jó érzés, hogy Krisztust követő, a bajban is szeretettel összetartó közösségben vagyok. Igazából ezek az értékek jelentik számomra a nagybetűs Adventet, a Megváltó Eljövetelét.