Az advent – akárcsak maga a karácsony – a csodák ideje. Az év legrövidebb nappalainak és leghosszabb sötét éjszakáinak időszaka, a figyelmünk mégis a fényen, az egyre növekvő fényen van. Nem csak az adventi koszorúk gyertyafényei növekednek ilyenkor, hanem az ünnepre való készülés közben a szívekben is fény gyúlhat. János első leveléből olvashatjuk, hogy „múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság”, és ennek eszkatologikus valósága már adventi sötét délutánjainkon is megtapasztalhatóvá lesz.

Hogy ez ellentmondásos helyzet? Inkább paradoxon, vagy egészen hétköznapi szóval mondva csoda. A karácsonyi történet részleteiben és egészében is csodáról szól, az advent pedig erre a csodára hangol rá minket.

Mi lenne, ha mától fogva minden nap keresnénk valamit ebből a csodából? Egy-egy apró fényt, szemmel láthatót vagy szemmel láthatatlant, olyat, ami a maga apró valóságában legyőzi a sötétet, olyat, aminek a léte csodálatot ébreszt. Egy gyertya fényét, egy szem csillogását, egy ragyogó gondolatot. És gyűjtenénk ezeket magunkban egészen a karácsonyi gyertyafényekig… Akkor egy különleges úton jutnánk el mi magunk is Jézus földre jöttének csodálatos ünnepéhez.