Sokféle advent van – attól függően, ki hogy éli meg ezt az időszakot. Van, akinek megadatik, hogy valóban az ünnepre készülő, csendes időszak legyen, benne áhítattal, Istenre figyeléssel. Van, akit a világ rohanása, felfokozott „ünnepi előkészülete” sodor magával, és legfeljebb csak a végén veszi észre, hogy elfelejtett bizonyos pontokon megállni. És persze van, akinek szinte óramű pontossággal vannak meg ennek az időszaknak a teendői, melyeket kipipálva igyekszik odaérni az ünnepre.

Nekem valahogyan az egész keveredése jutott az adventekben. Ha nem is mindig sikerül, de öröm, amikor lehetőség van megállni, családdal vagy magányban is Istenre figyelni. Mellette ott vannak a feladatok, melyek a gyülekezet közösségében minden adventben elém sorakoznak: istentiszteletekre, gyerekműsorra felkészülés, ajándékok, karácsonyfa beszerzése, templom és gyülekezeti ház „felkészítése”, házi úrvacsorák sora stb. És persze hogy sokszor engem is elsodor a világnak valami elemi erővel magával ragadó meg-nem-állni nyomása (azaz ne gondolkozz, ne érezz). Mert én is ember vagyok.

Azonban a legszebb pillanat adventben mindig az, amikor a sokféleség mögött meglátom, megsejtem, megtapasztalom, hogy Isten engem is vezetni akar, elvarázsolni akar, megörvendeztetni akar, megajándékozni akar azzal, hogy velem van. Ettől olyan Krisztus arcú ez a világ számomra, hogy ebbe a sokféleségbe, – nem a rendbe, nem a szépségbe, nem a tökéletességbe, hanem –: ebbe a világba érkezik hozzám az, aki Szent, aki Tiszta, és aki Szeret. „Mert megjelent Isten-üdvözítő kegyelme minden embernek…” (Tit 2,11)