Nagyváradon a Traian (korábban Széchenyi) téren bukkantam rá egy 1869-ben épült pavilonra, amely valamikor közkedvelt cukrászdaként szolgált; a Müller vagy „Mülleráj” egyébiránt Ady kedvelt tartózkodási helye volt. A pavilonban berendezett kicsiny múzeumot 1955 novemberében nyitották meg a cukrászda épületében. Tabéry Géza jeles váradi író alapította, és itt látható Ady íróasztala is, amely a Nagyváradi Naplónál eltöltött hónapok alatt hozzátartozott az életéhez.

Ady Debrecenből érkezett Nagyváradra 1900 elején, és a kormánypárti Szabadság munkatársa lett, de aztán 1901 májusában átment az ellenzéki szellemű Nagyváradi Naplóhoz, s ott maradt 1903 őszéig. A múzeumban őrzött relikviákat a város 1942-ben vásárolta meg Rozsnyai Kálmán gyűjteményéből.

Miről árulkodik az íróasztal, amely csendesen húzódik meg a fal mellett? Csak a látogató képzelete az, amely életre keltheti. Ahogy az ember Kölcsey sírjánál, barátai társaságában elénekli a Himnuszt, úgy ezen a helyen Ady verseit citálja. Történetesen A hosszú hársfa-sor címűt, amelyik ezen az íróasztalon is születhetett:

[…] Lelkem fiúk, jösztök velem

Régi, poros hársak alája:

Régi ember mindig megáldja

A régi, boldog sátrakat

És a világ nem változott. […]

Vagy idézhetjük egyik publicisztikáját is a sok közül, 1903-ból: „…nostra res agitur [a mi ügyünkről van szó]. Mindnyájunknak, az egész jövendő emberiségnek sorsát edzik a tűzben, pörölyözik, formálják a világ nagy műhelyében: a mindig izzó, szikrázó, morajló Párizsban. […] A jövendőt formálják ott. A jobb jövendőt. Mindnyájunk jövendőjét.” (Nagyváradi Napló)

Ady minden körülmények között a zseni tudatosságával az első helyet igényelte magának. Ez a vágy minden más lelki indítéknál erősebb volt. Már zilahi diákként is eminens, és a protestáns-bibliás műveltséget viszi magával. Természetes, hogy első hírlapírói stációja, Debrecen után érkezve a magyar vidék legműveltebb városába, Nagyváradra, ő lett a vidéki magyar újságírás első számú hírlapírója. Íróasztala tehát elsősorban hírlapírói íróasztal. S ha valamiről árulkodik, akkor éjszakáiról, sajtóafférokról, szerelmi kalandokról. De Ady élénken érdeklődött a világ dolgai iránt is. A híres nagy ivások mellett sokat olvasott, és nem csak a szépirodalom körében volt tájékozott. „…ami Nagyváradon történik – írta 1911-ben a Pesti Naplóban –, kicsiben, eleve és jelképesen egész Magyarország sorsa.” (A regény romlása)

A megérkezéséről Dutka Ákos így tudósított: „Ady jött, sápadtan sugárzó két babonás szemével. Megjelenése is szenzáció volt a Sas utcai szerkesztőségben [még a Szabadságnál]. Itt akkor halk, finom költői tónus uralkodott. Bíró Lajos volt a szerkesztő. Nagy Endre a munkatárs…”

Az íróasztalok nem szeretik a magányt. Keresik az emberek társaságát, és azért születnek, hogy szolgálják őket. De Ady íróasztalának most már hosszú ideje múzeum az otthona, és szoborrá merevedve emlékeztet egykori gazdájára. Csoda persze, hogy egyáltalán megmaradt. Hogy mi történt vele azt követően, hogy a költő elhagyta a szerkesztőséget? Ki tudja? Valószínűleg tovább szolgált 1934-ig, ameddig a Nagyváradi Napló létezett. Most viszont mesél. Persze csak ha szépen kérik. Többek között arról, hogy a Nagyváradi Naplónál egy nyeszlett, görcs emberke, ugyanakkor szívós és megszállott figura, Fehér Dezső volt a lapszerkesztő. Vért izzadt azért, hogy a nyomdaszámlát és a honoráriumokat ki tudja fizetni. A feleségével együtt furcsa módon láncolták magukhoz Adyt. A rendszertelen bohéméletet élő költőt mindennap az asztaluknál ebédeltették, amivel elérték, hogy legalább napjában egyszer rendesen étkezett, fizetésének egy részét természetben kapta, és biztosra vehették, hogy ebéd után ott marad a szerkesztőségben, amíg az aktuális munkáját el nem végzi. Így születtek a cikkek. Aligha hihető, hogy az ő íróasztalán olyan rend uralkodott, mint egy nyárspolgárén, aki házikabátban ül le fogalmazni, de egy fénykép árulkodik arról, hogy a Nagyváradi Napló szerkesztősége szépen berendezett szobákból állt, a falat sok kép díszítette, és a munkatársak is adtak a megjelenésükre.

Különben a gondolat független az íróasztalok rendjétől vagy rendetlenségétől. Rövidke villanás két hosszú éjszaka között, ám ez a villanás mindent jelent. Akkor is, ha Fedák Sári színpadi játékáról vagy Bródy Sándor darabjáról, A dadáról mond ítéletet Ady. „Többször megírja – jegyzi meg Földessy Gyula irodalomtörténész –, hogy a nagy nációk megkockáztathatnak oktalanságokat, de ha a rokontalan kis magyarság enged meg magának idő-ellenes vétségeket, vesztébe zuhan.” S aztán 1903 nyarának végén megjelent a költő életében az asszony, és Ady megírta (az íróasztalon?) az első Léda-verset, A könnyek asszonyát, amely – Benedek István szavaival – már majdnem Ady-vers. A Nagyváradi Napló a szeptember 13-i számában közölte.

Bús arcát érzem szívemen

A könnyek asszonyának,

Rózsás, remegő ujjai

Most a szivembe vájnak. […]

S az asszonnyal megnyílik az út Pest, Párizs, a nagyvilág felé.

A későbbi nagyváradi napok emlékét Juhász Gyula örökítette meg, többek között A Holnap antológia 1908–1009-es születésének körülményeit. Juhász egyébként Ady halála után – 1919 és 1929 között – minden évben megemlékezett költőtársáról a születési és a halálozási évfordulón. Intim történetei írói remeklések. Ilyen például, amikor Ady és Juhász a „bodegába” érkezik, és a vak Gyula – valódi nevén Boros Gyula –, a váradi cigánymuzsikus hirtelen abbahagyja a nótát, majd nyugtalanul az ajtó felé fordul: „Ady úr itt van! – szólalt meg remegő, síri hangon. – Ady úr itt van! Az új költészet messiása van itt.”

A Nagyváradi Napló tizennegyedik évfordulója előtt néhány nappal, 1912 szeptemberében Ady levelet írt egykori főszerkesztőjének, Fehér Dezsőnek. „Nagyvárad s a Nagyváradi Napló volt életemnek s energiámnak tetője – olvashatjuk –, a fel.[elős] szerkesztés ideje, amikor az ember könynyen kaphatta és viselte a fogházülés napjait is. [Az Egy kis séta című cikkért háromnapi elzárást kapott.] […] Emlékezhetsz, hogy a Nagyváradi Napló bőrét mindig a magam bőrének éreztem, s a te belátásoddal csinálhattam a legharcosabb, legegyetlenebb lapot sokáig a vidéken…”

Váradon mesélik, hogy Ady halála után még sokáig egykori íróasztalához ültették le a kezdő újságírókat. Valószínű, hogy kezdetben megremegett a toll a kezükben.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 3. számában jelent meg, január 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.