Korábbi tapasztalataimból azt már sejtettem, hogy nem pihenni megyünk, hanem nagy munka vár ránk, hosszú és sűrű napokkal (ez így is lett). Na de azt is tudtam, hogy ez a küldetés az Úrtól van, és hogy nagyon keveseknek adatik meg az esély és a feladat, hogy egész egyházuk fiatalságát képviselhessék.
Odafelé egyedül utaztam, mert a nagygyűlés előtt egy hetet együtt töltöttünk Észak-Namíbiában a világ minden tájáról érkezett ifjúsági delegáltakkal és a gyűlés munkáját segítő önkéntesekkel. Ilyen ifjúsági előtalálkozó először a budapesti nagygyűlés előtt volt, 1984ben, és azóta is azt a célt szolgálja, hogy az ifjúsági delegáltak megismerkedjenek egymással, tanuljanak egymástól – hogy ne csak a számok miatt legyenek ott. (Az LVSZ kvótarendszere előírja, hogy a nagygyűlés, a bizottságok és a tanács tagjainak legalább húsz százalékát harmincegy év alattiakból kell választani.)
Az első napokban főleg ismerkedtünk, és műhelybeszélgetéseken találkoztunk, később a nagygyűlésen való részvételt gyakoroltuk. És ami a legfontosabb: eldöntöttük, hogy a következő hat évben mik legyenek az LVSZ ifjúsági munkájának legfontosabb céljai. A legtöbb szavazatot kapott három téma: az egyházak megújulása, az esélyegyenlőség és az oktatás. Ha lelkileg nem újulunk meg újra és újra, félek, előbb-utóbb szem elől tévesztjük a Jézustól egyházként kapott küldetésünket, és fennáll a veszélye annak, hogy végül pusztán humanitárius szervezetté váljunk.
Tavaly az angyalföldi Magvetés bibliakörön az Apostolok cselekedeteivel foglalkoztunk. Az egyik fontos dolog, amelyet ez alkalommal megtanultam, az volt, hogy az akkori keresztények első válasza mindenre az imádság, az Istenhez való fordulás volt, és mindig csak ez után cselekedtek. Azt gondolom, nekünk is így kellene tennünk. A megújulás az Úrhoz való (vissza)téréssel, a vele való kapcsolatunk rendezésével kezdődik. Csak így, újra és újra megújuló szívvel van értelme küzdeni akár az esélyegyenlőségért, akár az oktatásért, akár bármi más jó célért.
A sok tanulás mellett azért szórakozásra is volt lehetőségünk. Egyik nap például nemzetközi estet tartottunk: régiónként mutattuk be kultúráink egy-egy szeletét. Számomra a Namíbiában töltött idő fénypontja a szombat–vasárnap volt. Ekkor helyi családokhoz látogattunk el, és az éjszakát is náluk töltöttük, majd együtt mentünk templomba. Hatalmas élmény volt megtapasztalni a vendégszeretetüket, és ha csak rövid időre is, de részesei lenni az életüknek. Egészen más körülmények között élnek, mint mi, ebből pedig jócskán fakadtak furcsa vagy vicces szituációk.
A gyülekezeti életük pezsgő, rengeteget énekelnek, istentiszteletüket az Istenben való örvendezés hatja át. A lelkésznő az igehirdetés után kihívott minket és a fogadó családunkat a gyü lekezet elé, és azt mondta, öleljük meg egymást, mert mostantól mi is a családhoz és a gyülekezethez is tartozunk – így lett egy namíbiai otthonunk is!
Az ott töltött hét nagyon gyorsan eltelt, és már indulhattunk is vissza. A feladataink azonban nem értek véget, sőt igazából csak akkor kezdődtek. Büszke vagyok fiatal delegálttársaimra, mert vé gig nagyon aktívak voltunk, és szerintem sikerült felhívnunk a többi képviselő figyelmét arra, mennyire fontos, hogy a fiatalokat is hagyják szóhoz jutni, amikor egyházaink jövőjéről vitatkoznak és hoznak döntést.
Hálás vagyok Istennek ezért a kalandért és azért, hogy megőrzött végig az úton. De a lényeg most kezdődik: mert fontos az, amit egy gyűlésen tanulunk, megtapasztalunk, de még fontosabb az, hogy mit viszünk tovább belőle, hogyan ösztönöz mindez még jobb szolgálatra.
Isten kegyelme által szabad vagyok. Azért imádkozom, hogy hadd legyek az ő eszköze abban, hogy minél többen megtapasztalhassák ezt a Jézusban való szabadságot.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 22. számában jelent meg, 2017. június 4-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.