Hazánk egyik gyöngyszeme a Dunakanyar tája, ahol a történelmi város – egykor a királyi udvar székhelye, első királyunk koronázásának helyszíne – fekszik. A térségben az evangélikusság 1925-ben kezdett szerveződni – bár az első lutheránus keresztelési bejegyzés 1882-ből való Esztergomban –, az Esztergom–Dorogi Missziói Egyházközség azonban 1936-ban alakult meg. A maroknyi közösség tehát az egyik legfiatalabb egyházközséget alkotja egyházunkban.

Van abban valami szimbolikus, hogy megalakulásakor a gyülekezet a helyi református közösségből kiválva önállósodott. Hogy miért? Mert mai parókus lelkészüknek, a 2004 óta itt szolgáló Klimentné Ferenczy Andreának az életútja hasonló „mintázatot” követ.

Vágyott találkozások

A református gyülekezetben megkeresztelt, ott is konfirmált fiatal lány úgy került egyházunk közelébe, hogy elkísérte evangélikus unokahúgát. És ott ragadt. A hívó szó a pápai evangélikus templomban érte.

„Attól kezdve értem, mit tett Isten értem. Attól kezdve tudom, ki Jézus Krisztus. Az örömhír, az evangélium imádságra nyitotta a számat. Hálát adtam azért, hogy Isten szeretetét, ígéretét és mindennél szebben ragyogó dicsőségét megmutatta – eleveníti fel a történteket megkapóan a lelkésznő. – Amit Istentől kaptam, azt szeretném továbbadni, hirdetni, szólni.” A hívás meghallásától már egyenes volt az út az Evangélikus Hittudományi Akadémiára, aztán a lelkészi szolgálatba.

Mindig is fontos szerepe volt munkájában a személyességnek, nagyon közel állnak hozzá – habitusából adódóan – a lelkipásztori látogatások, beszélgetések, a családok kísérése, „báránykáit” pásztorolva, hitbéli fejlődésüket segítve – tér rögtön a tárgyra, majd bemutatja a „helyi specialitásokat”.

„Esztergom római katolikus többségű város, egyházi központ, érseki székhely bazilikával, számos plébániával. A lélekszámokat tekintve a sorban utánuk a reformátusok következnek, majd az evangélikusok és a görögkatolikusok. Harmóniában élnek itt a különböző felekezetek, a város eseményein együtt jelenünk meg, közös szolgálattal.” Majd így folytatja: „Gyülekezetünk hírlevelét másfél száz címre küldjük, és nem csak a városba. A szórvány óriási: több mint húsz település tartozik hozzánk! Van, ahol egy-két evangélikus él, de szerencsére ők is bejárnak ide, a városba. Fontos számukra a találkozás. Tartják a kapcsolatot, segítenek egymáson, látogatják is egymást. Engem is felhívnak, ha aggódnak valakiért. Tudják, hogy ilyenkor azonnal megyek, kórházban, az otthonukban is felkeresem őket. Ezek a személyes és szoros kapcsolatok adják a gyülekezetünk értékét. Kis közösség vagyunk, összetartunk, számíthatunk egymásra. Kevés az a heti egy óra a találkozásra. Úgy harmincan vagyunk egy-egy istentiszteleten, utána a templomban vagy a kertben szoktunk beszélgetni. A járvány alatt is így van: hívjuk egymást. Ezek nem kapkodós, rövid beszélgetések: egy délután két-három testvért tudok elérni.”

Színes a gyülekezet a korosztályi öszszetételt tekintve, gyerekes családok is vannak, és persze idősek is. A templom oldalsó terében asztalok, eszközök a kicsiknek. „Ők ott motoszkálnak, s jó ez így, nem zavarják az istentisztelet komolyságát a maguk gyermeki elfoglaltságaival” – mosolyog Klimentné Ferenczy Andrea.

Lelkésznőként „a magyar Rómában”

Tizenhat év hosszú idő: a lelkésznő ennyi idő alatt már mérleget is tud készíteni: „Elmélyültek a dolgok, a látom az érési folyamatot, összecsiszolódtunk. Ez segít az igehirdetésre való készülésemben, tudom, min mentünk keresztül együtt” – summázza. Fontos a presbitérium támogatása is. „Felügyelőnk, Kalmár Zoltán az ideérkezésem óta tölti be a tisztét. Bár Budapesten él, szinte minden vasárnap itt van az istentiszteleten.”

Milyen gyülekezetépítési lehetőségei vannak? – érdeklődünk. A lelkészi válasz a jövő generációra mutat: „Jelentős a hitoktatási szolgálat. Hét iskolában tanítok három településen: Esztergomban, Dorogon és Nyergesújfalun. Ez három teljes napot jelent hetente. A gyerekek családjaira is figyelmet fordítok. Megvan az evangélikus háttér, ismerem a szülőket, nagyszülőket. De volt, akiknek mi voltunk szimpatikusak, így csatlakoztak a közösséghez. A hittantáborainkat is szeretik, tehát nem csak az órákon találkozunk egymással. Tudom követni a gyermekeken keresztül a családok életét.”

Egy-egy konfirmációra, mivel kicsi a gyülekezet, „bevárják” a gyermekeket. „Tavaly volt egy végtelenül jó csoport. Szépen megértek az alkalomra, jó szülői háttérrel bírtak. Jókat tudtunk beszélgetni; Súron készültünk az első úrvacsorájukra. Mint a fociban, mi is tizenegyen voltunk, a többség fiú. »Ez a győztes csapat« – mondtam nekik. Mire ők: »És te vagy az edző.« Valóban, akik oda tudnak járulni Krisztushoz, vele közösségben vannak, azok nem veszíthetnek. Ezek a fiatalok át tudták ezt élni.”

Nőként szolgálni izgalmas kihívás „a magyar Rómában”, Andrea férje ráadásul civil. „Mindig teljes elfogadottságban volt részem, a hivatás jogosultságát, a szolgálat értékét az első naptól elismerik a városban. Volt, hogy a katolikus szemináriumban dr. Blanckenstein Miklós rektor hívására kispapoknak tartottam előadást az evangélikus liturgiáról. Jólesett, hogy felkértek. A helyi lelkészek Messenger-csoportjában is tartjuk a kapcsolatot; ha Luther vagy a reformáció a téma, hozzám fordulnak. Az ökumenikus imahét mindig nagy ünnep, az ökumené nem csak hét napig tart”– teszi hozzá.

Amikor megérint Isten ereje

A kihívásokról is kérdezzük Klimentné Ferenczy Andreát. „Sok a munka, és kevés az idő” – vázolja a szokásos „egyenletet”. A hitoktatás három napja kiesik – hiszen készülni is kell az órákra –, egy főállású hitoktató lenne az álom. „Az idővel való küzdelem nehéz, mert feleség és anya is vagyok: a tizenegy éves lányunk és a nyolcéves fiunk mellett is szeretnék ott lenni. Elkötelezett vagyok abban, hogy a gyermekeimet úgy neveljem, hogy majd szeressék az egyházat, a papgyerekek legyenek segítői, támogatói a lelkésznek, jövőbeni gyülekezetüknek. Fontos számomra Krisztushoz vinni a gyermekeimet, megismertetni velük az egyház szeretetét. Az ő kötődésük kialakítása igazi misszió. Férjem közlekedésépítő mérnök és igazságügyi szakértő, sokat van távol, utazik, ezt némi logisztikával lehet áthidalni. Tudjuk, mikor ki van itthon, ki tud a gyerekekkel foglalkozni, hozni-vinni őket” – avat be a mindennapokba.

Aztán ismét a találkozásokra terelődik a szó. „A személyes kapcsolatok éltetnek, amikor úgy érzem, hogy van értelme annak, amit elvégzek. Fontos a visszajelzés, jó tudni, hogy a nehézségben egymás mellé tudunk állni. Ezért érdemes csinálni: meglátni, hogy valakit megérint Isten ereje. Nem a magunk, hanem a Szentlélek munkája, Isten kegyelme ez.” 

Közösségi alkalmak mint erőforrások

De hogyan töltekezik a lelkész napról napra a feladatai közepette? „Mi tölt fel? A bibliaórára való készülés, a kommentárok olvasása; az, hogy hosszú időt szánhatok az igére, ez erősít. Ilyenkor elmélyedek, nekem szól a szent szöveg. Soha nem szoktam megspórolni ezt a készülést” – magyarázza lelkesen.

A speciális közösségi alkalmak is erőforrásként szolgálnak, ezeket valamenynyien nagyon szeretik. „Munkaévkezdő gyülekezeti napot tartunk szeptember elején, meghívott előadóval. Ez egész napos együttlét a parókia udvarán. Párhuzamos foglalkozás zajlik ilyenkor a gyermekeknek és a felnőtteknek. A nyári hittantáborok, nagy kirándulások is emlékezetesek. Többnapos tókerülő kerékpártúrákra megyünk. Igazi közösségépítés ez. A karácsonyi műsor elkészítése pedig mindig izgalom kicsiknek és nagyoknak” – sorolja. Testvérkapcsolatuk a romániai Nagybányával szintén érzelmi kapocs a közösség számára.

Látogatásunk vége felé átsétálunk a templomba. A kis, meghitt térben egy érdekességet mutat Klimentné Ferenczy Andrea: „Mennybemenetel ünnepe táján a lemenő nap úgy süt be a Lutherrózsás üvegablakon keresztül, hogy az oltár keresztjére vetíti evangélikus szimbólumunk képét. Az esti istentiszteleten ebben a látványban gyönyörködhetnek a hívek.” Vajon létezik-e szebb megerősítés egy fiatal, szépen építkező, egymásra figyelő gyülekezet számára?

„Térdre, imához!”

Közben a lelkésznő hívására megérkezik a parókiára a gyülekezet korábbi presbitere, dr. Micsinay Ervin is. Példa lehet, ahogyan életére tekint: „Korábban presbiterként szolgáltam, de a betegségem miatti pályaváltás és a megsokasodott munka miatt ezt most lelkiismeretesen nem tudnám vállalni. Esztergomi evangélikus család szülötte vagyok, szülészorvos édesapám felügyelő volt az előző lelkész idején. Nagyapám testvéreinek férjei között voltak evangélikus lelkészek is Orosházán és környékén. Édesapám erős hitű evangélikus volt, elvégezte a teológiát is hatvanéves korában, csak nem ordináltatta magát. Szavajárása máig fülemben cseng: »Kezed össze, térdre, imához!« Nem engedett kamaszként lázadni, öltönyben jártam az istentiszteletre. A tradíciók mélyen meghatároznak. Egész életemet végigkísérte a Jóisten áldása, kicsi gyerekkoromtól kezdve Orosházán, aztán a katonaság, majd a fogorvosi egyetem évei alatt is végig éreztem, hogy vigyáznak rám. Később, már orvosként, egy betegség miatt fel kellett adnom a hivatásom. Gyógyszerész feleségem magánpatikájában kezdtem dolgozni itt a városban. Így a betegségem ellenére is lett új életpályám, fel tudtuk nevelni a gyerekeinket. Ez is Isten áldása.”

Micsinay Ervin látható alázattal tekint a mostani hivatására és egész életére: Isten gondviselő kezét látja a történésekben. Szereti és értéknek tekinti esztergomi gyülekezeti tagságát. Orvosi és gyógyszertári háttere miatt érdeklődünk tőle arról is, hogy hívő emberként mit gondol a pandémiáról.

„Mindig is voltak nagy járványok az emberiség történetében. Ezeknek megvolt az okuk, ahogyan ennek is megvan – válaszolja. – Nem jó összeesküvés-elméletekbe bocsátkozni. Tartsunk meg minden előírt szabályt, igyekezzünk védekezni, de csak édesapám mondását tudom idézni itt is: »térdre, imához« – amíg meg nem találják a tudósok a védőoltást.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 47–48. számában jelent meg 2020. december 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.